Remekül bemutatja a Pécsi Nemzeti Színház Chicago című musicalje, amelyet a Pécsi Balett társulatával közösen adnak elő, hogyan manipulálja a média a nézőket gyakorlatilag egy évszázada, de arra is rávilágít Vidákovics Szláven rendezése, mennyire egyszerű magának a médiának a manipulálása is.
A zenés filmek, musicalek és zenés színházi produkciók hetvenes évekbeli megújulásának kulcsfigurája volt Bob Fosse, aki behozta az addig leginkább szórakoztatást kiszolgáló műfajba a társadalomkritikát. A Kabaré, a Chicago, a Mindhalálig zene már nemcsak arról szólt, hogy elvarázsolja a közönséget, hanem arról is, hogy fontos erkölcsi tanulsággal szolgáljon a darab, a legfontosabb szempontok közé lépett, hogy magas művészi igénnyel készüljenek az előadások, valamint hogy katarzis révén életre szóló, feledhetetlen élménnyel szolgáljanak. Mindehhez viszont az is kellett, hogy a happy endet felváltsa a darab végi negatív beteljesülés. Mindezzel egy új korszak vette kezdetét.
Az 1920-as, 30-as évek világa, amikor Amerikában a dzsessz volt az a zenei irányzat, amely legjobban kifejezte a nehéz sorsú emberek életérzését, lenyűgözően jelenik meg Vidákovics Szláven rendezésében. A Chicago valójában egy nem túl bonyolult krimi története, de nem az a lényege, hogy mi történik a darabban, hanem az, hogyan lát Roxi, akit Foki Veronika játszik temérdek energiával és lelkesedéssel. Roxinak ugyanis annyira szerencsétlen az élete, annyira nem tudja megvalósítani tehetségét, hogy mindent elkezd úgy nézni, mintha a show világa lenne. Minden zenévé és tánccá válik, ugyanúgy eltáncolható a fájdalom és a gyötrelem, és ugyanúgy eltáncolható mindaz, ami szép a világban, eltáncolható a szerelem is, csakhogy annyira elátkozott lett a XX. század, hogy az emberek önzőségük okán képtelenné váltak arra, hogy igazán szeretni tudjanak.
Vidákovics Szláven rendezése arra helyezi a hangsúlyt, hogy azért nem tudja a másik embert szeretni az élet pokoli nehézségei között vergődő ember, mert magát is képtelen szeretni. Stubendek Katalin Velma szerepében olyan mértékű intenzitással van jelen a színpadon, hogy az ember nem tudja levenni róla a tekintetét akkor sem, ha nem ő van a középpontban. A női princípium esszenciájáról sokat elárul a színésznő játéka; egyrészt bemutatja, milyen harcos amazonná tud változni egy nő, ha veszélyben érzi magát, másrészt azt is, milyen törékennyé válik tehetetlenségében vergődve. Morton mama szerepében Szulák Andrea parádésan játszik, jól adja elő, ahogy önzősége mögül néha kikukucskál az emberség. Ha a férfi szereplőket vesszük akkor pedig ki kell emelni Laklóth Aladárt Billy Flynn szerepében, aki nagyon meggyőzően alakítja az igazi macsó férfit, akinek nemcsak pénze, de hatalma is van, továbbá Götz Attilát, aki Amosként annyira szánalmas papucsférj, hogy remélhetőleg sok hasonló cipőben járó férfi öntudatra ébred a szerepe láttán.
A pécsi előadás érdemei közé tartozik az is, hogy tökéletesen hozza azt a látványvilágot, amelyet a Chicagótól el is vár az ember, ha műsorra tűzik. Mindez nemcsak a díszlet- (Bátonyi György) és jelmeztervezőnek (Fekete Katalin) köszönhető, hanem a Pécsi Balett táncművészeinek is, akik a show világára jellemző együtt mozgást, együtt táncolást a legmagasabb fokon mutatták be a színpadon lenyűgöző koreográfia (koreográfus: Vince Balázs) keretében.
Az előadás nehéz pillanatai közé tartozik, amikor szembesülnünk kell azzal, milyen mértékig átvette az irányítást a modern ember élete felett a média. A talmi csillogásért, a mulandó hírnévért mindenre képesek a színdarabbéli lányok. De azt is látjuk, hogy a bulvár nem a valódi személyiségükre kíváncsi, nem az emberre, hanem a botrányra, az ármánykodásra, a hazugságra. Nem valószínű, hogy ez valaha változni fog, de jó, ha ezt az információt alaposan az emlékezetünkbe véssük.
Borítókép: Stubendek Katalin Velma szerepében (Fotó: Juhász Éva)
