A Miskolci Nemzeti Színház Jézus Krisztus szupersztár című előadása, amelyet Szabó Máté rendezett, kíméletlenül szembesít azzal, hogy szimbolikusan mindenki folyamatosan veri a szöget Jézus tenyerébe, aki a fogyasztói társadalom anyagi kísértéseinek enged. A színdarabot csaknem ötven esztendeje játsszák a világ különböző színpadain, miután a Norman Jewison által rendezett film nemcsak óriási siker lett, de a mai napig kultikus alkotásként tartja számon a filmtörténet. Épp ezért érdekes mindig, mi az a többlettartalom, amely a korábbi feldolgozásokhoz képest megjelenik egy-egy új előadásban.
Szabó Máté rendezésében a színdarab során nagyon sokszor hangsúlyosan van jelen Júdás, aki aztán az árulására talál is magyarázatot, de fontos tanulsága a darabnak, hogy akár van, akár nincs megérthető („elfogadható”) magyarázat,
a legnagyobb bűn, amit az ember elkövethet, az árulás. Nem árulhatjuk el a párunkat, a hitünket, a felebarátainkat, a hazánkat, nem követhetünk el árulást önmagunk ellen sem.
Az előadás vizuálisan is megjelenít temérdek árulást, amelyet a lélek és a test ellen elkövethet az ember, de a templomi árusok is erősen utalnak arra, hogy mi mindent lehet venni a fogyasztói társadalomban, leginkább teljesen feleslegesen. A miskolci előadás megrázóan és elgondolkodtató módon ábrázolja Jézus szenvedését is, a teste ugyanis úgy lett véres a korbácsolásakor, hogy a népet játszó tánckar egy piros folyadékkal, amit a vért szimbolizálta, leköpte. Nagyon hangsúlyos, hogy Jézus szenvedése a mi szenvedésünk, megváltástörténete rólunk szól. Érdemes kiemelni a Miskolci Balett társulatát, amely remekül ábrázolta azt, ahogyan a nép hangulata időről időre változik, ahogyan a tömeg hipnotikus állapotba kerül akkor, amikor a sátán tombolását látjuk, és boldogan énekel, felszabadultan táncol, amikor Jézust követik.
Börcsök Olivér Jézus-alakítása egyértelműen a kívülállást hangsúlyozza. Próbál segíteni az embereknek, de olyan erőkkel kell szembeszállnia, amelyekhez őmagának is meg kell erősödnie. Ezt a folyamatot szépen bemutatja az előadás, amelynél kiemelhető, hogy amikor Jézussal kapcsolatos jeleneteket látunk, sokkal líraibb dalbetéteket énekelnek a szereplők, mint akkor, amikor a negatív erők veszik át az uralmat a színpadon. Jó példa erre Kincses Károly megjelenése, aki Kajafásként erőteljes, mély hangjával jól ellenpontozta Jézust és követőinek magasabb taktusait.
Elgondolkodtató megoldás az is, hogy a színdarab során időről időre megjelenik egy idős rockzenész a gitárjával, úgy, mintha az ördög folyamatos jelenlétét sugallná. Ha végiggondoljuk, hogy az 1960-as évek rockzenéje eleinte a szabadságot jelképezte, a fogyasztói társadalomból való kilépés szimbóluma volt, akkor azt is meg lehet ma már állapítani, hogy ha a megfizethetetlen jegyárú gigakoncertekre gondolunk, akkor lázadásból mára fogyasztóipari termékké lett a rock- és popipar. A mai dalok jelentős része is inkább a közízlést próbálja kiszolgálni, és sokkal kevesebbszer tapasztaljuk azt, hogy értékközvetítést látnánk vagy hallanánk.
Horesnyi Balázs díszletei egyrészt utaltak a popipari berendezésekre, épp ezért egy kissé lélektelenül lepusztult világot láttunk, másrészről a forgószínpad révén erősítették a látványvilág filmszerűségét, a viszonylag gyors jelenetváltásokat. A Miskolci Nemzeti Színház énekkara és zenekara pedig maradéktalanul hozta azt a színes zenei világot, amelyet Tim Rice és Andrew Lloyd Webber csaknem fél évszázada megálmodott. Ám az is jellemző, hogy míg ötven évvel ezelőtt minden bizonytalansága ellenére egy magabiztos jézusi figurát láttunk a mozivásznon, addig most a világ lett öntelt és magabiztos, Jézus pedig egyre elkeseredettebb, aki megrökönyödve nézi, mi zajlik körülötte.
A miskolci előadás tehát nemcsak magával ragadó volt, de mélységesen elgondolkodtató is.
