A kultúra maga az ellenálló erő

Jelképes helyszínen, a Szépművészeti Múzeumban adott interjút a Magyar Nemzetnek Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter. Az európai jelentőségű El Greco-gyűjtemény képei között beszélgettünk, néhány teremnyire a közelmúltban megnyílt Csontváry-kiállítástól, amit a beszélgetésünk előtt szintén meglátogatott a tárca vezetője. A művészet élményadó jelentősége, a kultúra a közösség és a hit megtartóereje mellett természetesen szóba került a kulturális intézményrendszer finanszírozásának új koncepciója is.

Fotó: KIM / Cser Dániel

Fotó: Mirkó István

– Az a pezsgés, amit az Operaház vezetői pályázata felszínre hozott, megjelenik az egész kulturális életünkben. Most zajlik a színházi olimpia, a Veszprém–Balaton Európa kulturális fővárosa projekt. Várhatóak a jövőben is ilyen nagy rendezvények?
– 2010 óta a magyar kormány rengeteg olyan kezdeményezést támogatott, ami a magyar kultúra nemzetközi bemutatását lehetővé tette, illetve a világ legjobb teljesítményeit hozta el Magyarországra. A nagy események és rendezvények olyanok, mint a családi életünkben a vasárnapi ebéd, vagy valamely ünnepnap. Csúcspontjai egy-egy időszaknak, amikor összejövünk a szeretteinkkel, történetek, gondolatok, élmények cserélnek gazdát. Kivételes pillanatok, kivételes lehetőségek, amelyeknek helyet kell adnunk és amelyekre időt, pénzt és erőforrásokat kell áldoznunk. Még akkor is, ha nem lehet minden nap vasárnap…

– Az már sokszor és sokféleképpen elhangzott, hogy nehezebb időkre számíthatunk. A nehézségek pedig nyilván a kultúra területeit is érintik. De van egy másik jelenség is, amiről már itt-ott elhangzott néhány szó. Úgy tűnik, mintha a minisztérium azt detektálta volna: túl sok helyen, túl sokan osztanak pénzeket. Mit lehet tenni a racionálisabb felhasználás érdekében?
– Az elmúlt tíz évet a magyar kultúra aranykoraként jellemezhetjük, évente húsz százalékkal nőtt a kultúrára fordított állami finanszírozás. Ennek révén az alkotók és az intézmények rengeteg jó teljesítménnyel álltak elő. Ugyanakkor az állami források bősége miatt az intézmények kevesebb figyelmet szenteltek a hűséges közönségük kiépítésére, illetve, a jobb módú műpártoló személyek és vállalkozások meggyőzésére. A megnövekedett kínálat azzal is járt, hogy a közönség bevonzása érdekében a társulatok és produkciók fenntarthatóságát veszélyeztető árverseny alakult ki. Hogy egy példát is mondjak, 2013-ban volt az országban 274 színház és táncszervezet, most van 448. Hasonló a helyzet a zenekarok esetében is. A többségük ragyogó kezdeményezés, de ugyanazt a közönséget célozzák meg. Ezzel kannibalizálják a „piacot”. Ezt a közgazdaságtanban a „közös legelő tragédiájának” szokták nevezni. Nagyon sok önmagában jól működő, ám egymással nem koordinált kulturális forrásosztó szervezet jött létre és ennek az lett a következménye, hogy bizonyos területek nagyobb figyelmet kaphattak, míg mások nem jutottak forrásokhoz. Most, hogy valóban kevesebb pénz van, újra kell hangolnunk az együttműködéseket az egyes forrásgazdák között.

– Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Létrehoztunk egy közös bizottságot a forrásgazdákkal, egyeztetjük a támogatandó célokat, ugyanakkor megosztjuk egymással azokat az információkat, amelyek az egyes intézmények, személyek vagy produkciók korábbi évekbeli teljesítményét mutatják Átlátható mércéket szabunk, amelyek alapján egzakt módon lehet dönteni arról, mi mennyit ér. Ez az átlátható rendszer tükrözi, hogy a felhasznált források arányában milyen fajlagos teljesítményt tud felmutatni egy-egy pályázó, például, hogy hányan és mennyiért vettek jegyet, a zenekar, a tánckar, a színtársulat produkciójára. Ugyanakkor megpróbáljuk mind térben, mind időben arányossá tenni a rendszert. A bőség zavarával küzdünk, hiszen elképesztő sok ragyogó tehetséget, kezdeményezést és intézményt ismerünk, viszont jelentősen megváltozott a külső környezet, a háború és az értékláncok akadozása miatt megemelkedtek az energiaárak, inflációs nyomás alakult ki, e mellett nyugat-európai és amerikai rendszerszintű kockázatot jelentő pénzügyi intézmények rendülnek meg. Mindezek a hatások Magyarországot is takarékossági intézkedésekre és újratervezésre kényszerítik. Ennek keretében végig kell gondolnunk a kulturális szférára jutó erőforrások mennyiségét és azok elosztását térbeli és időbeli arányait.

– Időben és térben?
– Mondok egy példát. Az első negyedévben például, arányosan a negyedét osztjuk el az éves költségvetésnek. Persze figyelembe véve a szezonalitást, hiszen a fesztiválok, a szabadtéri rendezvények nyáron vannak. A másik fontos szempont az, hogy térben is kiegyensúlyozottabbá tegyük a finanszírozást. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint volt olyan vármegye, ahol tíz fesztivált is tartottak és volt olyan, ahol csak egyet. Márpedig az államnak feladata, hogy minden állampolgár a lakóhelyéhez viszonylag közel részesülhessen kulturális kínálatban. Most tehát arra törekszünk, hogy vármegyénként, lakosságarányosan osszuk szét a forrásokat. Hogy ne legyenek az országban a kultúra szempontjából elhanyagolt területek. Úgy fohászkodom, mint ahogy atyai jó barátom, Kányádi Sándor az Isten háta mögötti helyeken élők nevében írta: „nézz, uram, a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak”.

– Milyen új elemei lesznek még a rendszernek? 
– Olyan modell kialakítása a célunk, ahol az állami finanszírozás mellett az intézmények és produkciók arányosan támaszkodnak a jegyárbevételre és a műpártolókra, mecénásokra is. Tapasztalatom szerint sokkal több műpártoló van, mint amiről tudunk. Természetesnek tekintem, hogy értékes alkotásokért sokan lobbiznak, én is sok támogatást kérő telefont és levelet kapok, és igyekszem a javaslatoknak, ötleteknek utánajárni. Azt is látni kell azonban, hogy a középosztály a személyi és vállalkozási adókulcsok csökkenésével a korábbiaknál jóval több diszkrecionális jövedelemmel rendelkezik, és ez megteremti a kultúra és a műpártolás civil világának a megerősödését.

Ahhoz, hogy az alkotók, művészek és a potenciális támogatók közötti kapcsolatokat segítsem, rendezvényeket és szalonokat fogunk még idén tavasszal indítani. Szükség van arra, hogy a művészet és a gazdasági élet szereplői rendszeresen találkozzanak, együtt időzzenek.

– Az új kormányzati rendszerben a külföldi magyar intézetek visszakerültek a kulturális tárcához. Ezeknek a finanszírozásában is számítanak a műpártolókra?
– Igen, erre is látok lehetőséget. Részben a világ különböző tájain diaszpórában élő és a magyar kultúrát becsülő honfitársaink támogatására számítok, de biztató jelei vannak annak is, hogy a Magyarországon befektető cégek is támogassák az anyaországukban bemutatandó magyar produkciókat. Érdemes tudni, hogy Magyarország az egyik legvonzóbb célország a külföldi befektetők számára. Az itt lévő külföldi befektetések értéke a bruttó hozzáadott érték (GDP) mintegy 60 százalékára rúg. Ugyanakkor elkötelezettek vagyunk, hogy a magyar kultúra külföldi megjelenését jelentős állami forrásokkal támogassuk. Nagy tartalékot látok abban is, hogy már elkészült, valahol bevált, sikeres, jól befogadható és rólunk szerethető képet sugárzó produkciókat vigyünk „turnéra” kulturális intézeteinkbe, New Yorktól Párizson át Pekingig. A kulturális diplomáciában ünnepnapokra is készülünk. Ezek közül idén kezdődik a magyar–török kulturális évad, amelynek apropója az, hogy éppen száz évvel ezelőtt lépett diplomáciai kapcsolatra a két ország. Az évad jelentőségét növeli, hogy Törökország a magyar történelemben mindig is fontos szerepet játszott, a türk rokonságtól kezdve egészen napjainkig, amikor látjuk, hogy Ankarának milyen hatalmas szerepe van a migrációs válság kezelésében. Az efféle évadok alkalmat kínálnak arra, hogy gazdag kulturális, tudományos programok révén ápoljuk baráti kapcsolatainkat és újakat hozzunk létre.

– Jövő nyáron Párizsban olimpia lesz. Ez is alkalmat ad arra, hogy sportolóink mellett művészeink is bemutatkozzanak?
– A korábbi olimpiákhoz hasonlóan magyar házzal készülünk a párizsi olimpiára, ahol sportolóink, partnereink és szurkolóink is találkozhatnak a magyar vendégszeretet jegyében. Ugyancsak készülünk a 2025-ös oszakai világkiállításra. A legutóbbi, Dubajban tartott világkiállításon nagy sikert ért el a magyar pavilon, ezért már most érezhető, hogy nagy várakozás övezi a magyar megjelenést. Mindenütt olyan megmutatkozásra törekszünk, ami megeleveníti a magyar géniusz legjavát.

– Miniszter úr, tudjuk, hogy nemcsak kutatott az Egyesült Államokban, de az Amerikához fűződő kapcsolatainkat könyvben összegezte. Van egy döbbenetes, erős és ijesztő mondat az egyik kötetben, mely szerint Európa jövőjének filmjét most forgatják Amerikában. Van okunk megijedni?
– A világban talán Amerikának van a leghatékonyabb tanulási képessége. Ha van egy üzleti ötlet, akkor abból Amerikában lesz a leggyorsabban eladható termék vagy szolgáltatás. Mindenféle újításra fogékonyak, ezt nevezhetjük innovációs kultúrának vagy az innováció szellemének is. Ez sok hasznos eredményt is hoz, bár ha a társadalomboldogítási vagy a társadalommérnökösködési ideák, például a neomarxista eszmék megfontolatlan szabadjára engedését tekintjük az Egyesült Államokban, akkor aggodalomra is van okunk. Az új kommunikációs eszközök pedig világszerte olyan helyzetet hoznak létre, hogy a hagyományos és bevált értékeket, emberi jókat őrző közösségek – Európában, Ázsiában és Amerikában is – nehezen tudnak ellenállni a technikailag hatékony, ám az emberi jók szempontjából kártékony eszmék cunamijának.

A hagyományos kulturális átörökítési mechanizmusok, a családokban zajló beszélgetések, az emberi kapcsolatok, a művészeti és kulturális intézményrendszer nehezen képes válaszokra találni az új technológiák által felerősített álmennyországok ígérgetéseinek. A problémák pedig ma már egyértelműek. Zuhan a termékenységi ráta, terjed a depresszió és az opioidhasználat, a technológiától való függőség, a pánikbetegség szinte népbetegséggé válik, nő a drogfogyasztás, terjednek a deviáns magatartásmódok. És ebben a szomorú folyamatban, akárhogy is nézzük, mindig azok az országok járnak élen, amelyek a leggazdagabbak. Erre utaltam a könyvben, amikor azt írtam, hogy az Amerikában lejátszódó történet az a film, amit – ha nem vagyunk résen, és nem ápoljuk bevált és a nemzeti létünket megalapozó és fenntartó kultúránkat, akkor − Európában is láthatunk majd. Ezért írtam a könyv végén, hogy vigyázó szemünket Amerikára vessük.

– Lát megoldásokat? Egy másik friss kötete, a Böjte Csabával folytatott beszélgetéssorozatát megörökítő könyv a hit példázatos erejét sugározza. Lehet ennek ma is jelentősége?
– Hogyne lehetne! Én gyakorló hívőként reményteli vagyok. Azért vagyok gyakorló hívő, mert nem vagyok elég jó, ezért gyakorolnom kell. A kultúra épít, bátorít és vigasztal. Közösséget épít, bátorít arra, hogy vállaljuk a sorsunkat és alkossunk – a saját és közösségünk fennmaradása érdekében –, és vigasztal a nehéz időkben, amikor vigasztalannak látjuk a világot. És pontosan erre van szükségünk a mai, sokszor zűrzavarosnak tűnő világban. Ezért kell a kultúrát a magyar államnak támogatnia, hogy minden nehézség közepette önfeledten örüljünk vagy sírjunk a színházban, belemerüljünk egy-egy koncertélménybe, rácsodálkozzunk a művészek alkotásaira és végső soron átöleljük szeretteinket, vagy egy pohár bor mellett elbeszélgessünk barátainkkal. A kultúra igazi erő. Ellenállóvá és túlélővé teszi az embert és a nemzetet.

Borítókép: Átlátható mércéket szabunk, amelyek alapján egzakt módon lehet dönteni arról, mi mennyit ér − hangsúlyozta a miniszter (Fotó: KIM/ Cser Dániel)