– Van kedvenc Csontváry-festménye?
– Lenyűgöz a Magányos cédrus. A kép eredeti címe valójában a Cédrus Tipoli mellett 1800 méter magasan. Érdekes egybeesés, hogy ez éppen megegyezik, a magyarok, vagyis a székelyek szent hegye, a Hargita magasságával, ami 1801 méter. A képet Csontváry a magyar sors metaforájaként értelmezte. Itt áll egy fa, amely akár ötezer évig is képes élni. Sok száz év kell ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzon, szaggatja a szél, veri az eső, letörik az ága és csak azért is áll a szirten, túlélve minden nehézséget. Ez a sorsa. Csontváry maga is cédrus volt. Életében nem lett sikeres, mégis kitartott az emberi és művészi igaza mellett. Volt elképzelése a magyar sorsról és a világról, amelyben ezt meg kell élnünk, és a transzcendensről is, amit ő a fény útjának tartott. És végül is ez számít, vállaljuk a sorsunkat, legyünk hűségesek az álmainkhoz és éljünk a talentummal, amit kaptunk. Én hiszem, hogy a Jóisten mindannyiunknak szánt alkotó lehetőséget. Az a kérdés, hogy ezeket a talentumokat elássuk-e, vagy napvilágra hozzuk.
– Úgy hangzott ez az összefoglaló, mintha a miniszteri hitvallása is lenne. Mintha feladatának érezné, hogy hozzásegítse a magyarokat ahhoz, hogy ki-ki megtalálja a saját útját, tehetségét, kiteljesedését.
– Ahhoz, hogy másokat segíthessünk, alázat szükséges és az, hogy ismerjük önmagunk határait is. Egy anekdota szerint az idős Picassótól megkérdezte egy újságíró, hogy hogyan értékeli az életét. A mester pedig azt felelte: „Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi művészek, én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét”. Mindenki előtt ott a választás, hogy miként él a lehetőségeivel, én mindent megteszek, hogy hozzásegítsek személyeket és intézményeket, hogy a legjobbat kihozzák magukból. Végül is ezt kell tennünk nemzetként is.
– Szerencsére vannak most is nagy tehetségeink. Olyanok, akik egymással is versengenek egy-egy feladatért. Az Operaház élére sokan jelentkeztek – most zajlik a pályázatok értékelése – a Nemzeti Színház élén azonban rövid idő alatt eldőlt, hogy Vidnyánszky Attila folytathatja a munkát. Mi a különbség két intézmény között a vezetőválasztás eltérő módját látva?
– Két különböző kihívásról van szó: az Operaház esetében, nyilvánvaló volt, hogy többen éreznek elhívatást az Operaház jövőjének alakítására, de nem jelentkeztek, mert túl sok, a fő célon túlmutató megfontolás rabjai voltak. Holott a kihívás egyszerű: hogyan tesszük az Operát a világ egyik legjobb művészeti intézményévé a következő évtizedekre. Nagyon elégedett vagyok, hiszen az új kiírásra sokan jelentkeztek, ami számomra azt jelenti, hogy hisznek abban, hogy a pályázatok kiválóságát méri össze a bírálóbizottság. A verseny olyan, hogy bármennyire kiváló jelöltek mérik is össze a tudásukat, végső soron egy intendánst kell kijelölnünk. Ez az én felelősségem.
A Nemzeti Színház más eset, hiszen a magyar anyanyelv, a magyar világlátás és reflexió otthona, ahol a magyar és külföldi alkotások révén töprenghetünk a magyar géniusz helyéről a világban. Vidnyánszky Attila az elmúlt években olyan találkozóhellyé tette a Nemzeti Színházat, ahol a keleti és nyugati civilizációk legjobb hagyományai és teljesítményei együtt vannak jelen a nemzeti tradícióinkkal. Gondolatébresztő módon találkoznak a hagyományok és a modernitás. Úgy gondolom, hogy az a tény, hogy egyetlen jelentkező volt a Nemzeti Színház vezetésére, azt mutatja, hogy ezt a teljesítményt a szakma elismeri és tiszteli.
– Az a pezsgés, amit az Operaház vezetői pályázata felszínre hozott, megjelenik az egész kulturális életünkben. Most zajlik a színházi olimpia, a Veszprém–Balaton Európa kulturális fővárosa projekt. Várhatóak a jövőben is ilyen nagy rendezvények?
– 2010 óta a magyar kormány rengeteg olyan kezdeményezést támogatott, ami a magyar kultúra nemzetközi bemutatását lehetővé tette, illetve a világ legjobb teljesítményeit hozta el Magyarországra. A nagy események és rendezvények olyanok, mint a családi életünkben a vasárnapi ebéd, vagy valamely ünnepnap. Csúcspontjai egy-egy időszaknak, amikor összejövünk a szeretteinkkel, történetek, gondolatok, élmények cserélnek gazdát. Kivételes pillanatok, kivételes lehetőségek, amelyeknek helyet kell adnunk és amelyekre időt, pénzt és erőforrásokat kell áldoznunk. Még akkor is, ha nem lehet minden nap vasárnap…
– Az már sokszor és sokféleképpen elhangzott, hogy nehezebb időkre számíthatunk. A nehézségek pedig nyilván a kultúra területeit is érintik. De van egy másik jelenség is, amiről már itt-ott elhangzott néhány szó. Úgy tűnik, mintha a minisztérium azt detektálta volna: túl sok helyen, túl sokan osztanak pénzeket. Mit lehet tenni a racionálisabb felhasználás érdekében?
– Az elmúlt tíz évet a magyar kultúra aranykoraként jellemezhetjük, évente húsz százalékkal nőtt a kultúrára fordított állami finanszírozás. Ennek révén az alkotók és az intézmények rengeteg jó teljesítménnyel álltak elő. Ugyanakkor az állami források bősége miatt az intézmények kevesebb figyelmet szenteltek a hűséges közönségük kiépítésére, illetve, a jobb módú műpártoló személyek és vállalkozások meggyőzésére. A megnövekedett kínálat azzal is járt, hogy a közönség bevonzása érdekében a társulatok és produkciók fenntarthatóságát veszélyeztető árverseny alakult ki. Hogy egy példát is mondjak, 2013-ban volt az országban 274 színház és táncszervezet, most van 448. Hasonló a helyzet a zenekarok esetében is. A többségük ragyogó kezdeményezés, de ugyanazt a közönséget célozzák meg. Ezzel kannibalizálják a „piacot”. Ezt a közgazdaságtanban a „közös legelő tragédiájának” szokták nevezni. Nagyon sok önmagában jól működő, ám egymással nem koordinált kulturális forrásosztó szervezet jött létre és ennek az lett a következménye, hogy bizonyos területek nagyobb figyelmet kaphattak, míg mások nem jutottak forrásokhoz. Most, hogy valóban kevesebb pénz van, újra kell hangolnunk az együttműködéseket az egyes forrásgazdák között.
– Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Létrehoztunk egy közös bizottságot a forrásgazdákkal, egyeztetjük a támogatandó célokat, ugyanakkor megosztjuk egymással azokat az információkat, amelyek az egyes intézmények, személyek vagy produkciók korábbi évekbeli teljesítményét mutatják Átlátható mércéket szabunk, amelyek alapján egzakt módon lehet dönteni arról, mi mennyit ér. Ez az átlátható rendszer tükrözi, hogy a felhasznált források arányában milyen fajlagos teljesítményt tud felmutatni egy-egy pályázó, például, hogy hányan és mennyiért vettek jegyet, a zenekar, a tánckar, a színtársulat produkciójára. Ugyanakkor megpróbáljuk mind térben, mind időben arányossá tenni a rendszert. A bőség zavarával küzdünk, hiszen elképesztő sok ragyogó tehetséget, kezdeményezést és intézményt ismerünk, viszont jelentősen megváltozott a külső környezet, a háború és az értékláncok akadozása miatt megemelkedtek az energiaárak, inflációs nyomás alakult ki, e mellett nyugat-európai és amerikai rendszerszintű kockázatot jelentő pénzügyi intézmények rendülnek meg. Mindezek a hatások Magyarországot is takarékossági intézkedésekre és újratervezésre kényszerítik. Ennek keretében végig kell gondolnunk a kulturális szférára jutó erőforrások mennyiségét és azok elosztását térbeli és időbeli arányait.
– Időben és térben?
– Mondok egy példát. Az első negyedévben például, arányosan a negyedét osztjuk el az éves költségvetésnek. Persze figyelembe véve a szezonalitást, hiszen a fesztiválok, a szabadtéri rendezvények nyáron vannak. A másik fontos szempont az, hogy térben is kiegyensúlyozottabbá tegyük a finanszírozást. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint volt olyan vármegye, ahol tíz fesztivált is tartottak és volt olyan, ahol csak egyet. Márpedig az államnak feladata, hogy minden állampolgár a lakóhelyéhez viszonylag közel részesülhessen kulturális kínálatban. Most tehát arra törekszünk, hogy vármegyénként, lakosságarányosan osszuk szét a forrásokat. Hogy ne legyenek az országban a kultúra szempontjából elhanyagolt területek. Úgy fohászkodom, mint ahogy atyai jó barátom, Kányádi Sándor az Isten háta mögötti helyeken élők nevében írta: „nézz, uram, a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak”.
– Milyen új elemei lesznek még a rendszernek?
– Olyan modell kialakítása a célunk, ahol az állami finanszírozás mellett az intézmények és produkciók arányosan támaszkodnak a jegyárbevételre és a műpártolókra, mecénásokra is. Tapasztalatom szerint sokkal több műpártoló van, mint amiről tudunk. Természetesnek tekintem, hogy értékes alkotásokért sokan lobbiznak, én is sok támogatást kérő telefont és levelet kapok, és igyekszem a javaslatoknak, ötleteknek utánajárni. Azt is látni kell azonban, hogy a középosztály a személyi és vállalkozási adókulcsok csökkenésével a korábbiaknál jóval több diszkrecionális jövedelemmel rendelkezik, és ez megteremti a kultúra és a műpártolás civil világának a megerősödését.
Ahhoz, hogy az alkotók, művészek és a potenciális támogatók közötti kapcsolatokat segítsem, rendezvényeket és szalonokat fogunk még idén tavasszal indítani. Szükség van arra, hogy a művészet és a gazdasági élet szereplői rendszeresen találkozzanak, együtt időzzenek.
