Mi vagyunk a kavicsok a tenger partján, saját történeteinkkel, amiket valamikor a tengerparton hagytunk, és mi vagyunk az állókövek is, amiket erőseknek és hatalmasoknak megrendíthetetlennek látunk. Ilyen metaforikus képekkel, költői szövegek kíséretében beszélt a kötődéseinkről a Monolitok című tízperces vetítés a PlayOn! fesztivál programjainak részeként.
Elsősorban a fiataloknak szólt a színházi olimpia programjába illesztett kis fesztivál, amelynek előadásai és vetítései azzal kísérleteztek, miként tehetik közreműködőkké a nézőiket.
Misztikus tájakra vitte a nézőt, a háromdimenziós térhatást elérő VR-szemüvegen keresztül élvezhető vetítés. A kis színpadon, egyszerre egy ember nézte a filmet, ezzel a módszerrel valódi térből teljesen kiragadva, a vetítés más dimenzióba léptette a nézőt. A varázslatos képeket elvont narráció kísérte. Három önálló, de egymáshoz kapcsolódó hangulatot festett meg a vetítés.
Történetei arra világítottak rá, hogy mennyire elválaszthatatlan az ember attól a környezettől, amelyhez tartozik és amiben felnőtt.
Megszólal benne a kettős identitás érzése is, a városi környezetet szemléltető epizódban, egy szudáni nő mondja el, milyen mélyen őrzi gyermekkori képeit, miközben erős hatással volt rá a yorkshire-i táj is, ahol nevelkedett. Másik epizódban pedig a tenger szólít meg minket, akik valaha a partján álltunk, hogy a végeláthatatlan víznek elmondjuk a magunk történetét.
Így válunk mindannyian egy kaviccsá a parton, ottfelejtett élettörténetekké, nélkülözhetetlen mozaikdarabokká a nagy egészben.
A Monolitok azért nyújtott maradandó élményt, mert miközben a költői szövegek a kötődéseinkről beszélnek, a természeti környezet elemi részeiként kezelik az embert. A filmek ráébresztenek arra, hogy egyéni történeteink, nagyobb távlatból szemlélve, univerzális egységbe forrnak össze.
