Egy olyan nagy léptékű nemzetközi színházi találkozónál, mint amilyet a Nemzeti Színház a 10. színházi olimpia megrendezésével vállalt, nemcsak a nézői, de az előadói visszajelzések is figyelemre érdemesek. Sokat mondanak el rólunk, egyben a színházhoz való viszonyulásunkról is árulkodnak. Néhány hete Aurora Cano, a Mexikói Nemzeti Színház művészeti igazgatója beszélt lelkesen a magyar közönség reakcióiról.
– Olyan figyelmet tapasztaltam a nézőktől, ami számunkra újdonság. Otthon a közönség nem mindig figyel, de itt állandóan velünk voltak és
határtalan nyitottsággal fogadták, amit mi kínálunk.
– Nagyon empatikus és rendkívül kedves a magyar közönség, másképp tapsol, mint a mexikói. A színészeink könnyekig hatódtak attól, ahogy megtapsoltak minket Budapesten.
A walesi Aberystwyth Egyetem színház- és előadó-művészeti karának professzora, Richard Gough ült mellettem Silviu Purcarete előadásán. A professzor a színházi olimpiára érkezett Budapestre, öt napra. Elmondta, hogy először lát darabot a világhírű romániai mestertől, és teljesen lenyűgözte a látványvilága, s a darab végén az a hihetetlen nézői lelkesedés, amit tapasztalt, szokatlan volt számára, mint mondta,
mi otthon sokkal visszafogottabbak, udvariasabbak vagyunk.
Ami a lelkes tapsot illeti, általános visszajelzés, hogy az egy ütemre beállt vastaps lenyűgözi vendégművészeinket, úgy tűnik, ez más nemzeteknél kevésbé szokásos. Lehet, hogy ez a következő, eddig nem ismert hungarikum.
Idén az olimpia részeként rendezte meg a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház a PlayOn! Fesztivált, amellyel elsősorban a tizenéveseket szólította meg, és az előadásokkal az interakcióra törekedett. A portugál Teatro O Bando kétszemélyes előadásában a nézők is részesei lehetnek a darabnak, a szereplők többször nekünk szegeznek kérdéseket, már a darab legelején kilenc embert szólítanak fel a színpadra.
Elég színes közönség nézte, majdnem ugyanannyi magyar, mint külföldi az Eötvös10 Művelődési Ház termében az előadást, kezdetben úgy tűnt, nagyon is nyitottak vagyunk a együttműködésre. Idővel azonban előjött a magyarokra jellemző gátlásosság: kevesen lazultak el, amikor a kizökkentésre épülő beavató előadás akár egy közös táncba is kifuthatott volna. A Kolibri Színház munkatársai elmondták nekünk, hogy
a portugál társulat annyira óvatos a mai polkorrekt cenzúra világában, hogy semmiféle tapasztalatot nem mer megosztani az interaktív produkció eredményességét illetően, nehogy bárkit is megsértsen.
Egyébként ez azért is érdekes, mert az Olga Tokarczuk regénye alapján készült darab sok más mellett éppen a túlzott polkorrekt hozzáállás és a tolerancia jelszavait harsogó, hazug világunkat vonja kérdőre.
A színháztól azt is megtudtuk, volt olyan előadás, ahol a rendezés messze nem érte el a fesztiválon jellemző színvonalat, több ponton zavaros volt az applikációhasználat is, ami a fordításhoz kellett,
azonban a magyar nézők olyan alázattal, szó nélkül ülték végig a darabot, hogy az a szervezőket is meglepte.
Inkább az általános közhangulatot mutatja a szerbek Háború és békéjére adott válasz a közönség soraiból. Az orosz–ukrán háború ad szomorú hátteret Tolsztoj művének; a Belgrádi Nemzeti Színház Pierre Bezuhovot alakító színésze egy ponton a nézőkhöz fordult. Megkérdezte,
hiszünk- e abban, hogy eljön majd a világ, amikor béke lesz a földön?
Mindössze hárman tették fel a kezüket a telt házas Nemzetiben. A nem éppen derűlátó válasz ellenére jó hallani, hogy a magyar néző számára a színház menedék, templom, és ami a színpadon történik, azt odaadással fogadja, az előadás után pedig szeret hangot adni lelkesedésének és a darabbal maradni.
