Az, hogy egy hatalmas rendszer elemeiként, felcímkézett valóságban, vonalkódok és adatbázisok sűrűjében, egymástól és önmagunktól elidegenedve, a létezés illúziójában élünk, rendszeresen megfogalmazódik a kortárs művészetben. Olga Tokarczuk ezt a gondolatot sajátos kontextusba helyezve, új fénytörésben tudta megmutatni.
Olga Tokarczuk a létezés illúziója ellen emel szót
A Nyughatatlanok című regényéből született, Nomádok című darab szereplője két nő, egy középkorú háziasszony és egy hajléktalan begun (XVII. századi ortodox szekta) nő, hasonló gyerekkori traumával. Szüleik mindkettőjüket az iskolában felejtették egy éjszakára, és magukramaradottságukban különös létállapotot éltek meg.
A szerepeket alakító két nő az előadás előtt elmondja nekünk, a nézőknek, hogy szeretnének bevonni minket egyes jelenetekbe, de ne érezzünk semmi kényszert. A budapesti Eötvös10 közönsége együttműködő, egyből jelentkezik kilenc olyan ember, aki felmegy a színpadra, és a jelenetek kísérőivé válik, idegenekké a hatalmas metropoliszban, amit a darab elénk vetít. Egyébként a két szereplő, Ana Lúcia Palminha és Rita Brito is közreműködőnek van feltüntetve a színlapon, nem pedig alkotónak.
A koncepció szerint itt nincs főszereplő, rendszerelemekként létezünk a nézőtéren és a színpadon is, akiket rég beszippantott a láthatatlan gépezet.
A mechanikus világnak kitett, arctalan tömeg víziója és az elidegenedett emberiség Fritz Lang közel százéves Metropolisa és Jean-Paul Sartre óta folyamatosan foglalkoztatja a kortárs alkotókat. A lengyel írónőt ebből leginkább a hatalmas rendszerben, az egyéni lét megkövültsége érdekli, és az, hogyan tud ezen változtatni. Erről szól a Nyughatatlanok című regénye, amelyből a Nomádok színpadi adaptáció született.
A történet gyakorlatilag a házassága megoldhatatlanságában megtört, középkorú asszony menekülése és városi kalandja, akit a metróaluljáróban szónokló hajléktalan nő ébreszt rá a rendszerben való életünk létezhetetlenségére.
A színpadkép néhány öltözőkből ismert fémszekrény és
két guruló robotgép, amelyek ugyanúgy a rendszer részei, mint mi, és azok az idegenek, akik a darab elején felmentek a színpadra.
A fémszekrény volt egykor, amiben elbújt a kislány, akit a szülei az iskolában felejtettek, később ezek a szekrények lesznek a metróaluljáró italautomatái.
A két robotkamera folyamatosan veszi az előadást, jeleneteket, hangulatokat vetít a nézőtér melletti csempefalra. A szereplők arcát csak időnként világítják meg a városi fénycsóvák – a szemnek egyáltalán nem zavaró – váltakozásai, a fények játékában tűnik fel arcuk. Álmainkban találkozunk ilyen misztikus képekkel. A főként piros és kék fényekkel játszó, speciális technikával dolgozó színpad lenyúlik a nézőtérre, így a metróaluljáró-képzetben eggyé válik a terem. A fejünk felett két vékony fénycső, mellettünk a hideg, fehér csempeburkolat.
Nagyon hatásos kép, amikor a csempére vetíti a munkába menő és onnan hazatartó emberek alakját, akik szótlanul és idegenül összezárva léteznek egymás társaságában.
Erre a fehér felületre végül minden nézőt kivetít a rendező, akit a belépéskor lefotózott egy alig látható kamera: ezek igazolványképekként sokszorosítva tűnnek fel a darab végén, akárcsak a fogyasztói társadalom bármely árucikkének felcímkézett tárgyai. Erős jelenet az is, ahogy a metrószerelvény mozgását, a gépezetmetaforát a háziasszony játssza el, mögötte az őt követő, az elején bevont nézőkkel. A hajléktalan nő szavaival döbbent rá
jelenünk rideg, ál-píszi valóságára, amelyben mindennap egy felcímkézett világnap valamely társadalmi kisebbség mellett, és dúskálunk az egyenlőségre buzdító hívószavakban, közben kegyetlen háborúk zajlanak körülöttünk, elfordultunk egymástól, és soha nem volt akkora az elidegenedés, mint manapság.
A beavatás jól működik, az E10 közönsége érintve érzi magát, fogékony a darab kínálta helyzetekre. A darab kulcsszava a „létezem”, és különös hangzása van annak, ahogyan kórusban, több nyelven hangzik fel ez a szó a nézőktől. Kevésbé veszi a lapot a fesztivál közönsége, amikor a színészek a darab vége felé mozgásra, táncra hívják őket.
A darab szerint ugyanis a folyamatos mozgás, elsősorban belső mozgás menthet meg a rögzült, mesterséges létezéstől. Jó estben a színház éppen erre való, amennyiben képes arra, hogy kizökkentsen és új utakat mutasson.
Joao Neca hiteles és működő, nagyon kreatív látványvilágú munkát hozott el a színházi olimpia társprogramjára a PlayOn! fesztiválra, és olyan sikeres beavatást teremtett, aminek eredményeként tucatjával maradtak ott a nézők, hogy kisebb közösségben mondják el tapasztalataikat a darabról.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Forrás: Teatro O Bando)
