A bajok az antipszichiátria megjelenésével kezdődtek. A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a tengerentúlon fellángolt egy meglehetősen destruktív mozgalom, amely a mentális betegségek tagadását tűzte zászlajára. David Cooper, Thomas Szasz, Ronald Laing és más pszichiáterek, Michel Foucault filozófus és Erving Goffman szociológus arról kezdtek írni és beszélni, hogy – mivel a pszichiátriai diagnózist nem tudjuk alátámasztani biológiai-fiziológiai jelenségekkel – az ilyen jellegű betegségek meghatározása szubjektív (tehát önkényes), a beteg viselkedésének megfigyelésén alapul. Amiből azután messzemenő következtetésekre jutottak a mozgalom hívei. Oda például, hogy egyes képviselői kijelentették: a tünetek a pszichiátriai intézményen belül fennálló hatalmi viszonyok közvetlen következményei, sőt odáig, hogy általános értelemben a pszichiátria egész tudománya és intézményrendszere a politikai elnyomás eszköze. Az akkoriban haladónak tűnő elképzelés a nyolcvanas években jelent meg mifelénk és került be a rendszerváltó mozgalmak hivatkozási anyagába. Érthető, hiszen kelet-európai szemmel különösen hasznosnak és forradalminak látszott a koncepció. Itt valóban nem volt ritkaság, hogy háborodottnak nyilvánítottak, s elmegyógyintézetbe zártak ellenzéki gondolkodókat.
Olga Tokarczuk éppen akkor, a nyolcvanas évek első felében végezte el a Varsói Egyetem klinikai pszichológia képzését, amikor az antipszichiátria lángja lobogott a térségben. Nem tudom, mennyire ragadta magával a téma, de kritikusai azt írják róla, hogy műveiben karakteresen érződik a jungi pszichológia hatása, összekapcsolódva olyan inspirációkkal mint a keleti és a zsidó misztika… Hozzáteszem, a most bemutatott Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című darab (illetve a 2009-ben ugyanezen a címen megjelent könyv) főszereplője ugyancsak misztikus lélek, nagy hozzáértéssel és őszinte hittel farigcsál horoszkópokat. Csupa-csupa olyan jelenség, ami a nyolcvanas évek derekán jött divatba, majd egy bő évtized múlva kikopott az értelmiségi közbeszédből.
Ennek megfelelően a darab első felvonása olyan, mint egy kultúrtörténeti panorámashow, amelyben felvonul az ezredvégi new-age minden ága-boga, ügyesen megmutatva az ezoterikus romantika mélyre nyúló gyökereit, megfelelve az identitáskereső mozgalmak historizáló igényeinek.
Megjelenik a mesében egy barátságos Észak-Afrikából származó orvos, aki archaikus, törzsi keretek között is otthonosan mozog. Felbukkan a szövegben Emanuel Swedenborg neve, akit svéd misztikusként tart számon a XVIII. századdal foglalkozó művelődéstörténet. Tanítása szerint létünk alapja az élőket összekapcsoló szeretet. Erőteljes jelenlétet kap egy másik fantaszta, William Blake, akinek versei, mondatai újra és újra megjelennek a műben, mintha a főszereplő saját gondolatai lennének. A színdarab központi alakja, Janina Duszejko ugyanis segít egy hajdani tanítványának abban, hogy az alig-alig ismert angol szerzőt lengyelre fordítsa. A nonkonformista, állatvédő Blake korának felvilágosult eszméivel szemben a képzelőerőt állította világának középpontjába, kijelentve például, hogy az ideális formákat nem a természet megfigyeléséből, hanem belső látomásokból lehet felépíteni. Mellesleg néhány írásában Swedenborg ellen is fenekedett, de két évszázad távlatából már nem érzékeli az elméletek finom különbségét a spirituális szinkretizmus.
A történet szüzséjét könnyű összefoglalni: A cseh–lengyel határ közelében, valahol Sziléziában, egy eldugott faluban egymás után halnak rejtélyes halált a helyi vadászegyesület tagjai. A közösség különce, az idős Janina asszony valahogy minden haláleset közelében felbukkan, s egyre gyanúsabbá válik a hatóságok – meg persze a nézők – előtt. Ő azonban váltig állítja, hogy az állatok állnak bosszút a rajtuk esett sérelmek miatt. Csinos kis elméletet is fabrikál az öntudatra ébredő természetről, miközben újra és újra felháborodott (szó)csatába száll az állatok védelme érdekében.
Motívumai mélyén azonban nemcsak az egyetemes szeretet munkál, hanem a mélységes harag is: azt gyanítja ugyanis, hogy vadászok lőtték le lányait.
Lányait?
Vagyis kiket?
Aktuális a kérdés, hiszen Ferenc pápa körül éppen ezekben a napokban tombol a kommentárharag, mivel arra figyelmeztetett, nem szabad összemosni az állatok és az emberek iránti érzelmeket.
Az önzés és a szomorúság gyakran fellelhető azon párok életében, akik utódok helyett inkább kutyákkal vagy macskákkal töltik meg otthonaikat
– fogalmazott a szentatya, de nem kell ahhoz sem pápának, sem vallásosnak lenni, hogy gyanítsuk, súlyos mentális defektus lappang az állatok ilyesforma humanizálása mögött.
Szóval a lelőtt lények ugyan nőstények, de inkább szukák, mint lányok.
A színdarab végkifejlete és ezzel kicsengése, üzenete, mondanivalója gyökeresen eltér az eredeti Tokarczuk-regénytől. A Nobel-díjas írónő felépít egy hőst, aki ember és állat kapcsolatában egyre inkább az állatokkal azonosul. Farkasszukának, félig ember-félig állat faunnak nevezi magát, egy helyen arról elmélkedik, hogy rovarneveket kellene adni a gyerekeknek, ám az így felépülő világ a regény végére összeomlik. A főszereplő mindvégig hitelesnek tűnő karaktere végül nem tud egyensúlyt teremteni a haragvó radikalizmus és az élet normalitása között, széthullik, s így a kötet zárása nemcsak a személyes meghasonlás krónikája, de egyúttal az ideológia képtelenségét is megmutatja.
A színpadi mű azonban másképp végződik. Simon McBurney színész, író és rendező – mint az az Origónak adott nyilatkozatából kiderül – úgy látja, hogy a regény megjelenése óta eltelt években tragikusra fordult a természetvédelem ügye, s ezért a zöldforradalom híveihez, klímaaktivistákhoz, állatvédőkhöz szól. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: a közösségi oldalakon hőbörgő, hörgő, bosszúállókhoz fordul, azokhoz, akik mondjuk az állati termékek feldolgozását bemutató naturális fotósorozat alá gyilkos kommentárokat akasztva torolják meg az ártatlan és védtelen állatokon esett sérelmeket. A kiterjesztő szemléletet tükrözi a Nemzeti Színház online felületén a darab leírásához biggyesztett minikiáltvány: Állítsuk le az ekocídiumot!
Simon McBurney ebben a szélsőséges értelmezési keretben gondolja újra a történet végét. Az ő változatában szó sincs összeomlásról, kételyről, meghasonlásról. Ha Janina asszony meséje nem is végződik diadalmasan, azért a színházi rendező nagyon is jóváhagyólag viszonyul az állatok védelmében fellépő hősnő ámokfutásához.
A darab meghökkentő végkifejlete ilyenformán szakít a homomensura elvvel, és az emberi viselkedést emberen túli nézőpontból szemléli.
Csakhogy az emberen túli nézőpont éppen oda vezet, ahova Janina el is jut a történet végére. Aki elhatározza, hogy választani fog az ideák és az emberi életek között, az mindig az örök, az egyetemes, az általános érték mellett teszi le a maga garasát, s mindig jelentéktelennek, számításon kívül hagyhatónak, vagy egyenesen károsnak tudja mondani az egyes ember életét. S az egyesből így könnyen lesz néhány, majd sok, végül tömeg. Jakobinusok, kommunisták, nácik jártak ezen az úton, vagy legutóbb az Iszlám Állam harcosai tudták a maguk örök igazságát fontosabbnak az egyén életénél.
Azzal, hogy az előadás felmenti Janinát, azzal, hogy a kutyáiért bosszút álló sorozatgyilkossá váló öregasszony mindenkit túlélve nemcsak az emberi igazságszolgáltatást kerüli el, de erkölcsi értelemben is megdicsőülve marad a színpadon, elgondolkodtató üzenetet fogalmaznak meg az alkotók. Az általuk látott ekocídium ellen fellépve emberellenes döntések mellett tesznek hitet. És közben azt hangoztatják, hogy hősük által képviselt abnormalitásban semmi abnormális nincsen, sőt éppen azok az eltévelyedettek, akik őrültnek nyilvánítják a bolondot.
Hiszen milyen szörnyű világ az, ahol az egyik élőlény megeszi a másikat?
– kérdezi Janina, mintha létezhetne másféle világ is. Már úgy értem, a giccsfantáziákban pancsoló ideológiákon kívül.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: mitem.hu)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
