A bajok az antipszichiátria megjelenésével kezdődtek. A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a tengerentúlon fellángolt egy meglehetősen destruktív mozgalom, amely a mentális betegségek tagadását tűzte zászlajára. David Cooper, Thomas Szasz, Ronald Laing és más pszichiáterek, Michel Foucault filozófus és Erving Goffman szociológus arról kezdtek írni és beszélni, hogy – mivel a pszichiátriai diagnózist nem tudjuk alátámasztani biológiai-fiziológiai jelenségekkel – az ilyen jellegű betegségek meghatározása szubjektív (tehát önkényes), a beteg viselkedésének megfigyelésén alapul. Amiből azután messzemenő következtetésekre jutottak a mozgalom hívei. Oda például, hogy egyes képviselői kijelentették: a tünetek a pszichiátriai intézményen belül fennálló hatalmi viszonyok közvetlen következményei, sőt odáig, hogy általános értelemben a pszichiátria egész tudománya és intézményrendszere a politikai elnyomás eszköze. Az akkoriban haladónak tűnő elképzelés a nyolcvanas években jelent meg mifelénk és került be a rendszerváltó mozgalmak hivatkozási anyagába. Érthető, hiszen kelet-európai szemmel különösen hasznosnak és forradalminak látszott a koncepció. Itt valóban nem volt ritkaság, hogy háborodottnak nyilvánítottak, s elmegyógyintézetbe zártak ellenzéki gondolkodókat.
Olga Tokarczuk éppen akkor, a nyolcvanas évek első felében végezte el a Varsói Egyetem klinikai pszichológia képzését, amikor az antipszichiátria lángja lobogott a térségben. Nem tudom, mennyire ragadta magával a téma, de kritikusai azt írják róla, hogy műveiben karakteresen érződik a jungi pszichológia hatása, összekapcsolódva olyan inspirációkkal mint a keleti és a zsidó misztika… Hozzáteszem, a most bemutatott Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című darab (illetve a 2009-ben ugyanezen a címen megjelent könyv) főszereplője ugyancsak misztikus lélek, nagy hozzáértéssel és őszinte hittel farigcsál horoszkópokat. Csupa-csupa olyan jelenség, ami a nyolcvanas évek derekán jött divatba, majd egy bő évtized múlva kikopott az értelmiségi közbeszédből.
Ennek megfelelően a darab első felvonása olyan, mint egy kultúrtörténeti panorámashow, amelyben felvonul az ezredvégi new-age minden ága-boga, ügyesen megmutatva az ezoterikus romantika mélyre nyúló gyökereit, megfelelve az identitáskereső mozgalmak historizáló igényeinek.
Megjelenik a mesében egy barátságos Észak-Afrikából származó orvos, aki archaikus, törzsi keretek között is otthonosan mozog. Felbukkan a szövegben Emanuel Swedenborg neve, akit svéd misztikusként tart számon a XVIII. századdal foglalkozó művelődéstörténet. Tanítása szerint létünk alapja az élőket összekapcsoló szeretet. Erőteljes jelenlétet kap egy másik fantaszta, William Blake, akinek versei, mondatai újra és újra megjelennek a műben, mintha a főszereplő saját gondolatai lennének. A színdarab központi alakja, Janina Duszejko ugyanis segít egy hajdani tanítványának abban, hogy az alig-alig ismert angol szerzőt lengyelre fordítsa. A nonkonformista, állatvédő Blake korának felvilágosult eszméivel szemben a képzelőerőt állította világának középpontjába, kijelentve például, hogy az ideális formákat nem a természet megfigyeléséből, hanem belső látomásokból lehet felépíteni. Mellesleg néhány írásában Swedenborg ellen is fenekedett, de két évszázad távlatából már nem érzékeli az elméletek finom különbségét a spirituális szinkretizmus.
