A szöveg nyomokban Euripidészt tartalmaz – írja a szinhaz.org felületén olvasható szinopszis a Váróterem Projekt elnevezésű kolozsvári független társulat előadását jellemezve. Kitérve arra, hogy ez az előadás már eleve nem az eredeti görög dráma szövegén alapul, hanem Ted Hughes angol nyelvű adaptációja és Anne Carson fordítása alapján készült, amelyet felhasználva Horváth Előd Benjámin, kolozsvári költő készített egy saját verziót a darabból a társulat számára, melyet a próbák során Visky Andrej rendező és Bertóti Johanna szerkesztettek végső formába.
S ha már itt tartunk, tegyük hozzá: Euripidész darabjának nagyszerűségét és többértelműségét is az adja, hogy már az a mű is csak nyomaiban tartalmazza Alkésztisz, Péliosz lánya és Admétosz, Phereai királya történetének ősmítoszi elemeit – tehát Euripidész eleve egy nagyon tudatos drámai sűrítményt készít a szerteágazó mitológiai anyag alapján, hogy csakis azokra a kérdésekre fókuszálja a figyelmét, amelyek számára érdekesek. (Akit érdekel, hogy egy antik mitográfus hogyan foglalta össze Alkésztisz és Admétosz történetét, az nyugodtan tanulmányozhatja az antik mitológiai hátteret is Heidl György a Jelenkorban megjelent kiváló esszéjében.)
Tragikai vétség, ami már mit sem számít
Euripidész sem foglalkozik például Admétosz tragikai vétségével, az Artemisz előtt bemutatandó esküvői áldozat elmulasztásával, ami miatt az istenek büntetéssel sújtják őt, ami alól csak Apolló alkuja tudná őt mentesíteni, aki elérte a moiráknál, hogy Admétosz megmenekülhessen a haláltól, ha valaki hajlandó önként meghalni helyette. Euripidész nem foglalkozik tehát Artémisz sérelmével: ő már csak ott kapcsolódik rá a történetre, ahol Admétosz végórája közeledik, s ahol azt láthatjuk, saját felesége, Alkésztisz lesz az, aki az életét adja érte.
A X. Nemzetközi Színházi Olimpián vendégszereplő kolozsvári előadás szinopszisa találóan fogalmaz, amikor ilyen nyomkövető megközelítéssel él. Igen: így ugyanis adja magát a kérdés. Ha a darab csak nyomaiban tartalmaz Euripidészt, akkor mit tartalmaz igazán? Nemcsak elszórtan látható nyomokban, hanem jól kivehetően kitaposott csapásirányokban is?
Nos, Horváth Előd Benjámin adaptációja és Visky Andrej rendezése minden felesleges pátoszt, mitológiai dilemmát elkerülve, nyílegyenesen tör a modern embert érdeklő legfőbb kérdések megválaszolása felé. Nem fogadva el semmi fennkölt semmitmondást az igazi, ma is érvényesnek tekinthető válaszok helyett. A kérdések kérdése, minden más kérdést megelőzve természetesen az, hogy milyen hagyománynak, milyen lélektani késztetésnek engedelmeskedve hozhatta meg azt a borzalmasan súlyos döntést Alkésztisz, hogy életét adja férje életének meghagyásáért – azon az áron is, hogy két gyermekét anya nélkül hagyja. Aztán ott van még két másik – bár ehhez képest kevésbé nyomasztóan érdekes – kérdés is: az egyik az, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy Apollón istenként is egy ember, Phereai királya szolgálatába állt. A másik pedig az, hogy Héraklészt mi vezette akkor, amikor visszahozta a halálból Alkésztiszt Admétosznak. A görög mítoszok elemzése során ez ügyben már kialakultak a kötelező tiszteletkörök, amelyekre szokás rutinszerűen hagyatkozni. Nos, a Váróterem Projekt előadása nagy ívben tesz ezekre a rutinszerű megközelítésekre: s üdítően frissen gondolkodik arról, mi számíthat mai szemmel nézve is hihető magyarázatnak.
A házastársi szerelem megdicsőülése – és ami azon túl van
Kezdve a legelső kérdéssel: Visky Andrej és a színészei egyáltalán nem fogadják el ugyanis azt a patetikus, ámde a ma emberének teljesen hiteltelen magyarázatot, hogy Alkésztisz önfeláldozó döntése annak bizonysága, hogy a házastársi szerelem olyan erejű adottság, amely legyőzheti még a halált is.
A halál tehát nem megszünteti, hanem beteljesíti a hitvesi szeretetet, és nem vet véget a házasságnak, hanem az időleges, emberi intézményből örök köteléket hoz létre
– olvashatjuk a bevezetőben már idézett Heidl György-esszében, amelynek világképe híven tükrözi azt az általam kötelező tiszteletkörnek nevezett gondolkodási sémát, amelyet a Váróterem Projekt előadása nekifutásból, lendülettel, a lehető legrokonszenvesebb felindulással rúg fel.
Csak egy közbevetés erejéig hadd térjek ki egy magyar szemmel nézve hasonló jelenségre: egy közismert magyar legenda befogadástörténetére, amelynek modern újraértelmezése iskolapéldája a kötelező pátosz hasonló elvetésének. Mindenki számára közismert – ha máshonnan nem, hát Vörösmarty Mihály Szép Ilonka című verséből – Mátyás király és Szép Ilonka históriája, amelyet évszázadokon át szokás volt a lényegről tudomást sem véve, szemforgató módon kezelni, sőt, nagyjából az is elfogadottnak számított, hogy a király által elkövetett liliomtipró erőszakot még szirupos mázzal is leöntsék az interpretátorok. Ezt a befogadói konszenzust borították fel aztán azok a modern magyarázatok – köztük Szabó Magdáé vagy Margócsy Istváné –, amelyek, ha megkésve is, de igazságot szolgáltattak a meggyalázott Szép Ilonka alakjának.
Visky Andrej rendezése is erre tesz kísérletet. Hogy igazságot szolgáltasson Alkésztisz alakjának, akiről modern szemmel nézve mégsem lehet elhinni, hogy csakis és kizárólag a hitvesi szerelem pátoszától fűtve tette volna, amit tett. Ami a Bethlen Gábor Színház színpadán történik, az viszont tényleg közelebb visz minket az Alkésztiszra nehezedő nyomás megértéséhez, s azokhoz a lélektani kényszerekhez is, amelyek nem szoborszerűvé dermesztik az alakját, hanem élővé és elevenné teszik minden fájdalmát és dilemmáját.
A szoborszerűség fogalma itt és most viszont alkalmat ad nekünk egy újabb fontos kitérőre: az előadás színpadi nyelvének jellemzésére. Tekintettel arra, hogy Alkésztisz szobra valóban el is készül a színpadon – beteljesítve Admétosz feleségének tett, kicsit hamisan csengő ígéretét, amely szerint ő Alkésztisz halála után elkészítteti majd hitvese szobrát, hogy aztán azt fektesse maga mellé az egykori nászágyba, hogy csak az a szobor legyen az, amit ő élete végéig ölelhessen és csókolhasson.
Dráma, ami a szatírjáték adta összes játékosságot is megengedi
Ez a szobor viszont egy lágy anyagból összefércelt báb, amelyet a színészek könnyen hajlítgatva tesznek-vesznek ide és oda, jeléül talán annak is, hogy mennyire tekinti az előadás Admétosz királyi ígéreteit szilárdnak.
Ez a hitvesi bábbal lefolytatott bohóckodás szépen párba állítható a színpadon zajló sok egyéb, szintén felszabadult bohóckodással, amelyek az Euripidész-műben benne rejlő szatírjáték lehetőségét is maximálisan kihasználják. Nagyon sok ilyen ökörködés színesíti a színpadi varázslatot: emlékezetesen jól megkomponált képek például azok, amelyek az áldozathozatal rítusának drámájából magunkat kizökkentve a házastársi fotózkodás kicsit maníros, de azért vidám képeit hozzák elő az Apollónt kiválóan alakító Varga Hunor József rendezői instrukcióit követve. Aki a csoportképek szereplőt a fotózáshoz eligazgatva egyáltalán nem véletlenül él persze egy bizonyos tanáccsal. A csoportképhez beálló, kényszeredett mosolyokat formázó alakoknak ő ugyanis azt az utasítást adja, hogy mondják ki a fotózás pillanatához időzítve azt a szót, hogy „szexi”. Az ilyenkor szokásos „Cheers!” helyett a „szexi” szó használata látszólag csupán egy geg, de mélyebb értelmét tekintve döbbenetes távlatokat nyitó célzás. Igen: ezzel azonnal ott vagyunk a darab lényegénél, a görög mitológiában egymással néha szorosan összetartozó nász és a gyász fogalmi kettősségénél, mi több: a szerelem (Erósz) és a halál (Thanatosz) isteneinek alapjaiban először csak Freud által jól megértett durva kokettálásánál.
S ha már durvaság: a szatírjáték mellett a drámaiságnak is megvan a maga sokkolóan nyers színpadi nyelvezete Visky Andrej rendezésében. Nehéz elfelejteni azt a kényelmetlenül feszengő érzést kiváltó, de tökéletesen funkcionáló drámai nyitányt, amely szavak nélkül is mindent elmond már a kezdet kezdetén Admétosz és Alkésztisz a férfiúi erőszaktól egyáltalán nem mentes viszonyáról.
Erőszaktétel, amit lélegzet-visszafojtva lehet csak nézni
A nyitójelenethez fürdőköntösben jön be az Alkésztiszt alakító Pál Emőke és az Admétoszt alakító Imecs-Magdó Levente, aki a bárszékre felültetett felesége arcára hátulról hirtelen egy műanyag fóliát teker, hogy őt levegőtlen présbe helyezve magának egy bizarr rítus alapján megmintázza. Szinte a színésznővel együtt kapkodunk levegőért, egészen addig, amíg Admétosz a befóliázott arcon a száj magasságában az ujjával egy nyílást nem üt. Aztán folytatja az áldozati maszk készítését, miközben Alkésztisz a rituálé elszenvedőjeként az ujjaival mutogatva cigarettát kér a szolgálólánytól (Kolcza Rebeka). Ez a nyitójelenet a maga sokkoló erejével azonnal kontextusba helyez minket: egyfelől a jelenetben világosan látható egy bizarr férfidominancia, másfelől a dívaként a cigarettáért kinyújtott kézzel egyfajta alkotótársi viszony is kifejeződik a rítusban – annak jeleként, hogy Alkésztisz egyszerre elszenvedője, de ugyanakkor alakítója is annak, ami vele történik.
És akkor hadd érkezzünk meg rögtön a kérdések kérdéséhez. Hogy mi a Váróterem Projekt előadásának víziója az Alkésztiszt mozgató szándékokról, elhatározásokról. Mert amit erről szólva színpadra visznek – nem kis mértékben Pál Emőke felkavaróan mély, ihletett színészi játékának köszönhetően –, az teljességgel hiteles értelmezése egy lélektani sodródásnak, egy bölcs, de tragikus sorsú asszony önmagával folytatott viaskodásának.
A darab számtalan kiváló eszközzel érzékelteti azt a nyomást, amely Alkésztiszre nehezedik – de azt a küzdelmet is, ahogy Alkésztisz a sorsát, a végzetét elfogadva azért a saját méltóságáért és gyermekei jövőjéért is karakteresen kiáll. Ennek a kiállásnak az emblematikus jelenete az előre gondosan eltervezett, a király felügyelete alatt tartott ünnepi beszéd, amelyet előadva Alkésztisz egyszerre csak eltér az előre megírt szövegtől, s nagy nyilvánosság előtt feltételt szab áldozatáért cserében a férjének. Azt elvárva tőle, hogy új asszonyt ne hozzon a helyére, s egy mostohát soha ne jogosítson fel a gyerekei felügyeletére.
Női sors, amelyet épp az öntudatlan sodródása tesz hitelessé
Ez az előzetes megállapodást megszegő felszólamlás a jele annak, hogy Alkésztiszt oly módon tudja a modern kor számára is hitelesen értelmezhető alaknak bemutatni az előadás, hogy ő éppen a sodródásával teszi hitelessé a maga női sorsát, amely csak részben tudatos sorsválasztás. Egyfelől tudatosan választja a halált, másfelől azonban döntését erősen árnyalja a rá nehezedő társadalmi erők, mi több, isteni erők meghatározta kényszer.
Ez a darab ebben az interpretációban – és részben már eredetileg is – nagyon erősen férfiellenes darab. Admétosz egy ízben ugyan felelősségre vonja saját idős apját, Pherészt, aki – mint ostorozza – nem mert meghalni érte, s ezzel az áldozatot átengedte Alkésztisznek. De, amit a színpadon látunk Admétoszból, az lényegében ugyanez a gyávaság maga: őt például semmi nem kényszeríti arra, hogy elfogadja az Apollón által számára az életéért letárgyalt alkut a moirákkal.
Elszenvedhetné a saját halálát anélkül is, hogy a túlélésért cserébe saját szeretteit vegzálja. Mind Phereai királya, mind az apja szánalmasan gyenge alakok tehát ebben a vízióban, s ehhez képest a sodródó – de sodródásában is eltökélt – Alkésztisz viszont maga az állhatatosság. Esendő, végtelenül esendő lélek persze még így is, amit a rendezés két különleges bravúrmutatványa nagyon is hangsúlyosan tár elénk.
A darab egyik csúcspontja az a párhuzamos vallatásokból felépített nagyjelenet, melynek során a Halál és Héraklész (Veres Orsolya és Csepei Zsolt) feszül egymásnak: látszólag itt csak az a tét, hogy Héraklész elnyerje a jogot arra, hogy visszahozhassa az alvilágból Alkésztiszt, de a végén – egymás titkos vágyainak megvallása után – a Halál és Héraklész eljutnak a kérdések kérdéséig. A Halál joggal teszi azt a szemrehányást Héraklésznak, hogy ő ugyan nagy dérrel-dúrral küzdene Alkésztisz visszahozásáért az élők közé, de azt ugyan meg nem kérdezte Alkésztisztől, hogy ő maga ehhez mit szólna. Hogy neki magának szándékában állna-e az élők közé újra beállnia.
Szenvedés, amire már nem találni szavakat
És akkor eljön a darab legsúlyosabb, tonnás súlyokat ránk helyező részlete – aminek már eleve egy drámai performansz az előjátéka. Amíg a Halál és Héraklész a másik rejtett titkai felől tudakozódva vallatják egymást – egyre sikeresebben eljutva a féltve őrzött vallomások feltöréséig –, a háttérben Alkésztisz saját testét és a mögötte felállított terjedelmes vásznat festi be, keni be fehér festékkel. De úgy, hogy ez a rítuscselekmény irgalmatlanul kegyetlen és fájdalmas legyen. Pál Emőke itt szaggatott mozdulatokkal, dermedten hajtja végre a magát és a mögötte álló vásznat bekenő, befestő mozdulatokat – mintha csak a haláltól átfagyva lenne minden általa végrehajtott mozdulat már annyira töredezett. S aztán, amikor elhangzik a Halál találó vádja arról, hogy őt bizony Héraklész a saját akaratáról meg nem kérdezte, megpróbálja artikulálni azt, hogy ő maga vajon mégis mit akarna. De ekkor a szavai tagolatlan dadogásba, ki nem mondott szavak maradék hangfoszlányainak elmormolásába fulladnak. Drámai látomásként felelve arra, hogy bizony lenne neki mondanivalója, hogy most már mit akarna, de mire odáig jut körülötte a világ, hogy ezt tőle bárki megtudakolja, a halál már megfosztja őt az emberi beszéd képességétől.
És ennek a megrázóan csodálatos színpadi pillanatnak az egyenes folyománya Pál Emőke másik nagy színpadi alakítása is: akit a halálból visszatérve úgy hoz vissza – megint csak múmiaként befáslizva – Héraklész, hogy őt Admétosz előtt egy idegen nőnek mondja, akit neki ajándékba adna. Admétosz eleinte húzódozik, de aztán Héraklész csapdájába esve a hajlandóságát mégis kinyilvánítja, s az ajándék – akkor még idegennek hitt – nőt igenis elfogadja. S amint a fóliákba, szövetekbe tekert nőben Alkésztiszt felismeri, benne Alkésztisz őt magát is leplezetlenül felismeri. De benne már nem a szeretett férjet látva, hanem a hitszegő, hűtlen hitvest tetten érve. És akkor Alkésztisznek erre már megint nincsenek szavai – de még csak szófoszlányai sem –, hanem csak hullani kezdenek keservesen a könnyei.
Mintha minden, ami csak van, azért lenne, hogy elvesszen
Nos, ez az előadás kiábrándítóan modern vízió arról, hogy – és itt a Halál szavait lehet idézni –, mintha minden, ami van, csak azért lenne, hogy elvesszen.
Itt is ez történik: minden és mindenki veszendőbe megy. A Halál Héraklészhez szólva azt helyezte kilátásba, hogy akit a halálból visszahoznak, az már soha nem lesz ugyanolyan, mint amilyen életében volt. Mert valahogyan és valamennyire átalakul. Ezt látjuk mi is. Ezt az átváltozást. Alkésztisz átváltozása egyben ugyanis az antik történet modernizálása is.
Ezt a történetet – összevetve a mítosz eredeti értelmével – így aztán már igencsak illúzióvesztetten szemlélhetjük. Ez az illúziók nélküli szemlélődés viszont egyben annak a tanújelét is adja, hogy nem sérül az alakok lélektani ábrázolásának hitelessége. Legyen itt valaki király vagy akár isten, nincs mit ünnepelnie: az élet sem más már itt, mint a veszendőbe ment értékek tetszhalotti állapota.
Héraklész hőstettét és – neki köszönhetően – Alkésztisz visszatérését évszázadokon keresztül a halálból is kimenekített örök szerelem jelképeként tisztelték.
Euripidész drámája még a halált legyőző élet örömét ujjongta. A Váróterem Projekt előadásában viszont ez a történet már nem más, mint a halál mindent learató diadala. Keserű, de legalább igaz történet.
Elöljáróban még másik két kérdést feszegettem – s azokról szólva is azt jeleztem, hogy Visky Andrej rendezése azokról gondolkodva is velejéig modern módon foglal állást. Az egyik kérdés az, hogy vajon mi lehet Héraklész tetteinek mozgatórugója. Mert az nehezen hihető, hogy a Halállal folytatott elkeseredett küzdelemre csakis azért ragadtatná magát, hogy ezzel vezekeljen a gyászoló házban végrehajtott féktelen tivornyázásáért. Nem, az előadás egyszer már felemlegetett csúcspontján – miközben Alkésztisz saját testét fehér festékkel átkenő, átfestő performansza zajlik – a Halál keresztkérdéseire válaszul Héraklész is megvallja, hogy minden hősködése csak egy gyerekkori trauma kései nyoma: az apja elismerésének kivívásáért folytatott reménytelen küzdelem egyik újabb epizódja.
Egy következetlen és ezért működésképtelen homoerotikus szál
És a maradék nagy kérdés, amely nemcsak Euripidésznél, hanem az általa feldolgozott görög mítosznál is erősen homályban maradó körülmény: vajon mi készteti arra istenként Apollónt, hogy egy ember szolgálatába álljon? Heidl György már idézett esszéje is összefoglalja a hagyomány szerint erre rendelkezésre álló magyarázatokat. Ez a szolgálat lehet Apollón vezeklése azért, mert meggyilkolta a félig asszony-, félig kígyótestű nőstény sárkányt, Dephünét. Ez a szolgálat lehet vezeklés másrészt a küklópszok vagy fiaik megöléséért. De van erre egy intimebb magyarázat is: ez a szolgálat annak jele is lehet, hogy „Apollónt egyszerűen gyöngéd szálak fűzték Pherész fiához, Admétoszhoz”.
Visky Andrej rendezése azonnal és szemmel láthatóan ezt az intimebb, homoerotikus vonzalmat feltételező magyarázatot tartja elfogadhatónak, s vélhetően ez az oka annak, hogy az Apollót egyébként kiváló ripacskodással alakító, elbűvölő pojácát formázó Varga Hunor József karaktere mind öltözékében, mind hanghordozásában a meleg szubkultúra ábrázolásához illő kliséket is felmutatja.
Ez a rendezői megoldás viszont megítélésem szerint szerencsétlen módon terheli meg a darabot – mert rendkívüli módon ügyetlen és bátortalan. Szemben a darab minden egyéb szinten nyíltan megmutatkozó bátorságával, deheroizáló és pszichoanalizáló elhivatottságával.
Ha valóban ez az intim szál a magyarázata az Apollón színpadi személyiségében felbukkanó meleg karakterjegyeknek, akkor ezt a vonzalmat szerintem be kellett volna bátran mutatni. Azzal viszont, hogy ennek kibontása teljességgel hiányzik, s így Apollón átmaszkírozása merőben külsődleges ismérv maradt, ez a rendezői megoldás olybá tűnik, mintha a genderideológia oltárán elhelyezett kötelező áldozat lenne.
Vagyis az ezzel kapcsolatos kritikámat nem a prüdéria mondatja ki velem, hanem a motívum működésképtelensége láttán egyszerűen súlyos kvótagyanú ébred fel bennem. Valahogy ugyanazt érezve, mint amit a minap Richard Dreyfuss is megfogalmazott az új hollywoodi kvóták ellen felszólalva, amelyek szerinte megölik a művészet kreativitását. Szóvá téve azt a szabályozást, amely szerint a 2025-ös Oscar-díjra már csak olyan filmekkel lehet benevezni, amelyek szereplői 30 százalékban két alulreprezentált csoportból állnak – beleértve ebbe természetesen az LMBTQ+ emberek csoportjait is.
Felesleges művelet Apollón alakjának művészi deformálása
Én is azt gondolom, hogy egy ennyire kreatív társaságnak nem szabadna hagynia mindenféle kvótákat szem előtt tartva elfojtani magában a saját kreativitását.
Apollón karakterének művészi deformálását azért is tartom teljesen szükségtelen megoldásnak, mert ez az előadás szinte tüntet azzal, hogy milyen mértékben képes érzékenyíteni a közönségét a párkapcsolati viszonyokban rejlő erőszakra, a nyomasztó társadalmi elvárások megnyomorító hatására. S mindez az érzékenység tökéletesen működik a Váróterem Projekt előadása során – vagyis a vállalt progresszivitásuk mértéke eleve is átütő erejű, s művészi erejében eleve is kikezdhetetlen. Nekik már nem kell bizonyítaniuk semmiféle nyitottságot: akik képesek voltak egy olyan előadást elhozni a budapesti színházi olimpiára, amelyben Pál Emőke olyat alakít Alkésztisz szerepében, hogy az általa összekent vászonfal adja a másikat, azok már mentesnek érezhetik magukat minden ideológiai kényszertől.
A kolozsvári Váróterem Projekt négy előadással érkezett a színházi olimpiára. A Bethlen Téri Színházban ma is látható az egyik produkciójuk, a Varga Hunor József rendezte Hatodik nap.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: A halálba menőt búcsúztató fotó (Fotó: Tamas-Zoltan)
