időjárás 21°C Félix 2023. június 9.
logo

Lánggal a kézben jönnek a magyar olimpiára

Szőcs László
2023.03.31. 10:00 2023.04.13. 15:35
Lánggal a kézben jönnek a magyar olimpiára

Két évezredet nyúltak vissza az európai drámatörténetbe a színházi olimpia alapítói, amikor három évtizeddel ezelőtt bátor kezdeményezéssel ­elevenítették fel az ókori görög szellemet. Három külföldi rendezőt kérdeztünk most arról, milyen gondolatokkal hoznak klasszikus darabokat Magyarországra, a szombaton kezdődő tizedik színházi olimpiára.

Ha kétezer-ötszáz évvel ezelőtt, a demokrácia fénykorában az ókori görög ember színházba ment, a saját közéletét és egyéni sorsát látta megelevenedni. Periklészről és Kleónról is hallhatott ott humorral és tragikummal szólni, s lám, milyen rövid is ez a két és fél ezer év: az egyik fő kérdésként akkoriban is a háború, mármint a peloponnészoszi merült fel. Arisztophanész A békák című díjnyertes ókomédiája akkoriban annyira aktuális volt, hogy a szerző az egyik legnagyobb tragédiaköltő, Euripidész előző évi halálát is beleírta már. A közönség pedig nemcsak hálásnak, de értőnek is bizonyult; A békákban a Kar ezt nyíltan el is ismeri. 

A helység kalapácsa egy előadása a Gyulai Várszínházban. Fotó: Kiss Zoltán 

 

A test és szellem bajnokai

Hol van ehhez képest a modern színjátszás? Valóban a tömegeké vagy csak  szűk érdeklődő rétegé-e a teátrum? Theodórosz Terzopulosz, ismert – immár újgörög – rendező, az athéni Attisz Színház alapítója több mint kétezer évvel később, az ókori tragédiáról Delphoiban tartott nemzetközi szimpóziumon gondolkodott el ezen. Az Athéntől háromórás autóútra fekvő Delphoi – a hellén világ egyik központja – az ókori olimpiákkal párhuzamosan futó püthói játékok színhelye volt, ahol a test és a szellem bajnokai mérhették össze képességeiket. A fizikai erőpróba, köztük olyan sportágakkal, mint a ma is létező fogathajtás, inkább a versenyszellemet erősítette az ókori görögök között, az elmebajnokság pedig az együttműködési készséget – erre a perzsákkal szemben nagy szükségük is volt.
Terzopulosz 1985-ben hozta létre színházát, és vitte színre újra Euripidészt. A következő években megérett benne a gondolat, hogy egyetemes, egyben élő örökséggé tegye az európai drámahagyományt. 1994-ben a világszínház jeles szakemberei – Terzopulosz mellett többek között a japán Szuzuki Tadasi vagy az azóta elhunyt orosz Jurij Ljubimov, a Taganka Színház alapítója és a német Heiner Müller – ráztak kezet a régi hagyományok felelevenítésére. Létrehozták az immár három évtizedes színházi olimpiát, amely – a téma dél-koreai monográfusa, Kim Dzse Kjong (Jae Kyoung­ Kim) szavai szerint – 

„olyan nemzetközi fesztivál, amely feleleveníti az ókori olimpiai szellemet, lebonyolításában pedig az olimpiai játékokra emlékeztet”.

Fesztiválok fesztiválja ez a gyermekszínháztól kezdve az operetten át a tragédiá­kig, a sportolimpiákhoz képest többszörös időtartamban, hónapokon át. Idén – számos európai és ázsiai helyszín után – Magyarország az immár tizedik rendezvénysorozat házigazdája Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója művészeti vezetésével. Budapest és a magyar vidék mától várja 58 ország társulatainak mintegy hétszáz előadását. A repertoárból kitűnik, milyen népszerűek a klasszikusok: a rendezők mind valami újat szeretnének kihozni belőlük.
– Hiszek a jó történetek erejében, lenyűgöz, ahogy klasszikussá válnak. Segítségükkel kollektív narratívába illeszthetjük a velünk történteket – mondja a Lugasnak Yngvild Aspeli izlandi származású bábművész, akinek rendezésében a Plexus Polaire francia-norvég társulat ­Herman Melville Moby Dickjét mutatja be a Győri Nemzeti Színházban, a Patchwork Fesztivál keretében. – Melville valami olyan emberi dologra érzett rá, amely messze túllép időn és téren, egyenes utat találva örökkön-örökké kereső, vágyakozó, elveszett és szerető emberi szívünkbe – teszi hozzá a rendezőnő.

 

Mégis lesz Budapesten olimpia!

Az előző, 2019-es olimpiának két fővárosa is volt, az orosz metropolisz, Szentpétervár és a japán Toga. Most viszont ránk figyel majd az egész világ.

 

Hiányzó mítoszok

– Amikor Jannisz Ricosz [huszadik századi görög költő – Sz. L.] újraírta az Iphigeneiát, ennek nem az volt az oka, hogy semmi nem jutott az eszébe, és le akart másolni egy már létező darabot. Azért írta újra, hogy a saját szavaival újítsa meg két testvér spirituális találkozását – magyarázza kérdésünkre Alessandro Serra, aki a Teatro Stabile di Torino társulatával William­ Shakes­peare A vihar című darabját mutatja be a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) a budapesti Nemzeti Színházban. 

Az olasz rendező el sem tud képzelni más színházat, mint a klasszikust. – A mítoszok és az archetípusok érdekelnek, márpedig úgy látom, ez hiányzik a legtöbb kortárs dramaturgiából. Ezt nem a minőségre, hanem a nyelvezetre értem. A klasszikusok mindig is velünk voltak, újragondoljuk, újraéljük, újradolgozzuk őket. Az Oidipusz király Szophoklész remekműve, de kevéssé gondolunk bele abba, hogy a nézők ezrei, akik részt vettek az ősbemutatóján, tökéletesen ismerték a történetet, a hősöket. Olyan kollektív tudással rendelkeztek, amelyben a körszínházban összegyűlt egész polisz osztozott – fűzi hozzá Serra, akinek rendezésében a szárd nyelven előadott Macbettu című darabot tavaly már hálásan fogadta a budapesti publikum. – Mindent megteszünk, hogy A viharral is megtiszteljük a magyar közönséget. A színházi olimpiát rendkívüli mesterek és pedagógusok hozták létre. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Macbettut Szuzuki vendégeként, a japán Togában is bemutathattam, az Attisz Színházban pedig maga Terzopulosz vezetett körbe pszükhopomposzként (lelki vezetőként – Sz. L.). Általuk a világ két nagy bölcsességében, a keletiben és a görögben részesedhetünk. A következő nemzedékek irányába már nekünk kell hidat építenünk – mondja.  Boris Lijesevic szerb rendező a Belgrádi Nemzeti Színház előadásában Lev Tolsztoj klasszikusát, a Háború és békét hozza el a MITEM-re, a Nemzeti Színházba. Olimpiák idején általában hallgatnak a fegyverek, de ez most nem lesz így, második éve tart az orosz–ukrán háború. Sőt az ukrajnai tantervből kivették ezt a regényt az orosz hadsereg állítólagos dicsőítése miatt.

A Háború és béke egy walesi előadása 2018-ban
A Háború és béke egy walesi előadása 2018-ban. Fotó: Getty Images/Robbie Jack

 

Modern hisztéria

– A mű kiiktatása modern hisztéria, amelynek gyökerei nem az orosz íróban, hanem másutt keresendők. Érdekes is lenne, ha New Yorkban Malevicset eltávolítanák a Modern Művészet Múzeumából, vagy Kandinszkijt a Guggenheimből. Aki szerint Tolsztoj az orosz hadsereget dicsőíti, az nem olvasta a Háború és békét. Háborúellenes szerzőről van szó – állítja Lijesevic. Mint mondja, mindig is foglalkoztatta, hogyan lehet díszletektől és nagy csatajelenetektől mentesen színre vinni ezt a művet. Úgy, hogy a darab a megbékélést kereső ember lelkében dúló háború és béke metaforája legyen. – Szerbiában ritkán szerepel a repertoáron, legutóbb negyven éve dolgozták színpadra. Most úgy szeretném elhozni a budapesti olimpiára, hogy közben a színházam olimpiai lángját tartom a magasba – fogalmaz a szerb rendező. Alessandro Serra, az olasz színidirektor is panaszkodik, mennyi kárt okoz a cancel culture (a törlés kultúrája) bornírtsága. Mindenhová beférkőzik.

A vihart is tiltott darabnak tartják, Shakespeare-t pedig nőgyűlölőtől háborús uszítón át homofóbig számos mindennek. Pedig ő csak tükröt tart, amelybe a világ nem hajlandó belenézni. Inkább összetöri ezt a tükröt.

Az olimpiai versengés kiszabadítja a külföldi rendezőket a mindennapok terhe alól, legyen szó anyagi gondokról, a kommersz előadásokat pártoló piaci szemléletről vagy a politikai korrektségről. De ettől még léteznek ezek. – Olaszországban azzal a problémával állunk szemben, hogy a mennyiséget előnyben részesítő kultúrpolitika aránytalanul a nagy intézményeknek kedvez a kreatív művészi tartalom rovására. Nekünk a független társulatok sorsa jut osztályrészül, állandó játszóhelyünk sincs. Szerencsére a nézőkkel nem akad gondunk, ha találunk helyet, akkor színültig megtöltik azt, ahogy A vihar esetében is történt. Örömteli, hogy a nézőtéren sok a fiatal arc – így Serra.
– Az okostelefonok és a képernyők korában minden korábbinál fontosabb az élő előadások fenntartása – hangsúlyozza Yngvild Aspeli, aki az észak-norvégiai Figurteater művészeti igazgatója is. 

Ha meg akarsz élni, sokat kell dolgoznod. Évi három-négy bemutató nemcsak megterhelő, de régimódi is. A közönség is elég konzervatív: nagy és híres színészeket akar látni régies feldolgozású előadásokban. Kevés a példa a kísérletezésre, a művészi bátorságra. Ilyenformán mi hanyagoljuk el a közönségünket, mert hagyjuk őket a múlt században leragadni

 állítja Boris Lijesevic.

(Borítókép: Oidipusz szobra mint díszlet Szophoklész Oidipusz Kolónoszban című darabjához a 2018. augusztusi epidauroszi fesztiválon, Görögországban (Fotó: NurPhoto via Getty Images/Giannis Alexopoulos)  

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.