Hogy az antik görög mitológia napjainkban is számos popkulturális termék ihletője, azt aligha lehet tagadni – talán elég, ha a Wonder Woman című szuperhősfilmre, a Percy Jackson kalandjait elmesélő regényfolyamra, vagy a God of War című számítógépes játékra gondolunk. És a Knights of the Zodiac (A zodiákus lovagjai) legfőbb cselekményszervező eleme szintén az, hogy az Olümposz – valamikori? – lakói közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk.
A film egyik főszereplője, a Seiya nevű utcakölyök ketrecharcosként éli a napjait, ám az egyik összecsapás hevében rálel egy – csak kozmóként emlegetett – rendkívüli erőre, majd kisvártatva egy Sienna nevű, fiatal lány oldalán találja magát, akiben ott él Athéné.
Ha a háború és a bölcsesség istennője végleg átvenné az uralmat Sienna felett, ellenségei nyomban harcba szállnának ellene. Ezért segítőkre, védelmezőkre van szüksége –
ők a lovagoknak (másutt szenteknek) nevezett kozmóhasználók, akik egy-egy állatövi jegytől nyerik a kozmót, vagyis a csillagok erejét.
Seiya tehát egy közülük, csakhogy még nem képes uralni a frissen felfedezett erőt (váratlanul a Star Wars messzi-messzi galaxisába csöppentünk volna, vagy mi?), másfelől semmi kedve Sienna mellett maradni: legfőbb vágya, hogy megtalálja évekkel korábban elrabolt nővérét, Patriciát.
Siennát ugyanakkor kétségek gyötrik: a testében rejtőző Pallasz Athéné ereje szűkebb és tágabb környezetének előnyére vagy hátrányára válna-e?
Nem ártana, ha mielőbb tisztába jönnének önmagukkal, és választ találnának az őket foglalkoztató kérdésekre, mert minden jel arra mutat, hogy a Siennában megbúvó Athéné erősödése csak egyet jelenthet: a háború kitörését…
Elméletileg tehát két fejlődéstörténetnek kellene a film középpontjában állnia.
A forgatókönyvírók azonban elmulasztották átgondolni a súlypontozás kérdéseit,
és egyértelmű, hogy – az eddig leginkább a Vaják-franchise egyik producereként ismert – Tomasz Baginski rendezőnek sem volt különösebb víziója az általa elvállalt munkát illetően.
A zodiákus lovagjai így helyenként B filmbe hajló, gyenge közepes alkotás lett, papírmasé figurákkal, kínosan erőltetett párbeszédekkel, többször látott fordulatokkal, és helyenként tisztességes, többnyire viszont elnagyolt számítógépes effektekkel.
