− Miért érezte szükségét annak, hogy a közösségi oldalán közzétett bejegyzésben írja meg véleményét a Zeneakadémia rektori posztja körül kialakult vita kapcsán?
− Az ötvenes éveim elején járok, és az én generációm még úgy nőtt fel, hogy Magyarországra mindenki zenei nagyhatalomként tekintett. A magyar zenészeket világszerte megsüvegelték, és a Zeneakadémiának – akkor még főiskolának – nagyon jó volt a híre. Aztán az elmúlt harminc évben sok minden megváltozott. Szeretjük magunkról továbbra is azt gondolni és mondani, hogy zenei nagyhatalom vagyunk, de ez a státus mára elkopott. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kiváló szólistáink, produkcióink, de a magyar klasszikus zene jelenléte a világban napjainkban teljesen más szinten van, mint akkor volt. Ezzel párhuzamosan megváltozott a Zeneakadémia helyzete is, melynek kimagasló eredményeit a közpénzből finanszírozott, világszinten egyedülálló képzési rendszer biztosította: hat év alapfokú zeneiskola, négy év középfokú konzervatórium, majd öt év Zeneakadémia.
Én azért próbálom ebben az új helyzetben az őszinte szembenézésre helyezni a hangsúlyt, mert sokkal jobb, ha mi, szakemberek találjuk meg a megoldást, mint ha a fenntartó kezd el tűnődni, vajon miért finanszírozná a világ egyik legjobb (és legdrágább) zenei képzési rendszerét az adófizetők pénzéből, ha utána az outputnál mindez arra elég, hogy a világ legjobb Zeneakadémiáinak rangsorában valahol az ötvenedik és századik hely között legyünk? Nincs itt valami alapvető probléma?
Értem én, hogy a Zeneakadémiát Liszt Ferenc szelleme védi, csak az a baj, hogy pénzt nem tud adni. A jelenlegi gazdasági helyzetben félő, hogy a fenntartó jogosan megkérdőjelezi, tudja és akarja-e finanszírozni ezt a rendszert, és végül védhetetlenné válik a mai zenei ökoszisztéma fenntartása. Mit hagyunk így örökségként a gyerekeinkre? Nekem ez a legnagyobb problémám. Tényleg azon kell most ügyködni, hogy jazzisták és népzenészek is lehessenek rektorjelöltek – miközben szerintem ők lennének a legnagyobb bajban, ha valóban érvényes jelöltet kéne felmutatniuk. Ehelyett nem inkább az egész zeneoktatási intézményrendszert kéne rendbe tenni, hogy a Zeneakadémia ismét szárnyalni tudjon?
− Az lett volna tehát az egyik célja, hogy erre a helyzetre megoldás születhessen?
− Igen. Pozitív fordulatra van szükség, mert annyira kevesen mennek be a zeneiskolai képzési rendszerbe, hogy már az alapfokú intézmények sem dúskálnak a tehetségekben, középfokon pedig sokszor mindenkit fel kell venni, hogy elég növendék legyen. Sajnos még a Zeneakadémián is vannak olyan tanszakok, ahol lejjebb kellett tenni a lécet ahhoz, hogy meglegyen a kellő létszám. A felmérések alapján tíz felnőttből nyolc szeretne tudni játszani valamilyen hangszeren, azonban csak másfél tud. A többiek nem találták meg azt a képzési formát, ahol számukra megfelelő hangszeres tudáshoz juthattak volna. De, amikor tíz-tizenöt éve többen is azon dolgoztunk, hogy megértessük az alapfokú zeneiskolai képzésért felelősökkel, hogy jobb az a modell, amikor a gyerekeket először nem kottát olvasni tanítjuk meg, hanem kedvenc popzenéiket eljátszani a hangszerükön, én voltam maga a sátán, és felháborodva vontak kérdőre, hogyan juthat eszembe ilyesmi. Nem fogadták el a gondolatot, amely szerint, ha nem nyújtunk számukra megfelelő képzést, akkor a gyerekek már az alapfokú képzésre sem fognak eljönni. Magabiztosan jelentették ki: akit ez a képzés nem érdekel, az nem jön ide, és kész. Úgyhogy ma már nem is mennek, és kész. Egyszerűen nincs meg a kiszolgálói attitűd a rendszerben, és ezzel rengeteg szülőt tereltünk a zeneiskoláktól más intézmények irányába. Rendszerszinten van tehát probléma, amivel kapcsolatban valamiért nem vagyunk hajlandók beszélgetést, előremutató vitát folytatni. Ehelyett úgy csinálunk, mintha a mai kitüntetett pozíció alanyi jogon járna a magyar zenei életnek, az adófizetők mindig finanszírozni fogják mind az oktatás, mind az előadó-művészet kimagasló költségeit. Azért adok hangot a véleményemnek, mert azt szeretném, ha hozzáértő szakemberek állnának össze és dolgoznának ki egy koncepciót a szükséges változásokkal kapcsolatban az alapfokú oktatástól a Zeneakadémia befejezéséig.
− A már említett bejegyzésből az is jól érzékelhető, hogy felháborítja a Zeneakadémia szenátusának hozzáállása az intézményvezető-választás kapcsán kiírt pályázathoz.
− Nem tartom helyénvalónak, hogy most, amikor a fenntartó által kiírt pályázatból egyértelműen érződik a változás igénye – mivel nincs pénz arra a működési módra, ami az elmúlt évtizedet jellemzi –, akkor az egyetemi szenátus elkezd demokráciásdit játszani, és áttolja a politikai térbe azt a kérdést, amit szakmai szempontok alapján kellene megvitatni. Mintha az egyetemi polgárság nem érzékelné, hogy a következő generációk öröksége azon múlik, milyen döntéseket hoz a Zeneakadémián jelenleg található szürkeállomány. Mindenki tudja a két legfontosabb kérdést: honnan lesznek az Akadémiának minőségi növendékei; és ki fogja azt a folyamatot megfordítani, hogy a tehetségük révén mobilis gyerekek zöme nem tartja megfelelő alternatívának a budapesti Zeneakadémiát – helyette inkább külföldre mennek tanulni, hiszen karrierük szempontjából sokkal többet ér ott megszerezni a mesterdiplomát, mint Budapesten. Nos, válasz nincs, csak mindenki reménykedik, hogy majd valaki biztos megoldja.
− Mi a legnagyobb hiányosság ezen a téren?
− Kisebb gond a tanári kar összetétele, mint az, hogy a karrierhez elengedhetetlenül szükséges nemzetközi kapcsolatok kiépítésére sokkal több lehetőség van külföldön, egy valóban nemzetközi, sokak számára vonzó felsőfokú intézményben. A zenésznövendékek számára ez a legfontosabb ugródeszka, és erre a kihívásra, úgy tűnik, nem tud választ adni a budapesti intézmény, így folyamatosan veszít a vonzerejéből. Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a négy évre megválasztott szenátus megfelelő kompetenciákkal rendelkezik ahhoz, hogy felismerje, kinek van ezzel kapcsolatban érvényes víziója, és azt hogyan lehet menedzselni ezekben a pénzhiányos időkben.
− Hogyan lehetne nemzetközi szinten ismét elismertté és vonzóvá tenni az intézményt?
− Ez egy nagyon nehéz kérdés, és abban sem vagyok biztos, hogy ha a Zeneakadémia rektora egy olyan művész lesz, akit az egész világon elismernek, a személyes reputációjával megfordíthatja a trendet. De az biztos, hogy sokat javítana az intézmény helyzetén, ha olyan személy kerülne a vezetői székbe, aki a világ legfontosabb zenei központjaiba régi ismerősként, teszem azt, barátként kopogtat be. Nem egy-két hét lesz, amíg sikerül egy új, működőképes, jövőbe mutató koncepciót megalkotni, jó lenne, ha addig nem szabadesésben lenne az intézmény a nemzetközi térben, hanem egy elismert művész saját reputációja ejtőernyőként fékezné az esés sebességét. Éppen ezért most demokráciásdit játszani azt jelenti, hogy valakik többre tartják a saját szerepfelfogásukat, mint a jövő generáció lehetőségeit. Sajnálom, hogy a szenátus nem érzékeli pontosan a helyzet tétjét, aminek ő maga is okozója, hiszen az évtizedes folyamatot nem tudta időben kezelni, és számos nehézséget csak jegelni volt képes a megoldás helyett. Ha pedig ilyen helyzet áll elő, igenis szükség van egy olyan emberre, aki egy lépéssel hátrébbról néz rá a projektre, és szétrobbantja ezeket a bekeményedett, megkövült struktúrákat. Ezzel együtt egyébként én a kiíró helyében nyugodtan visszatenném a jazzisták, népzenészek, zenetudósok vitatott indulási jogát, mivel ettől szerintem eggyel sem nőne a jelentkezők száma.
− Ön szerint milyen kompetenciákkal kellene rendelkeznie a Zeneakadémia most megválasztásra kerülő vezetőjének?
− A Zeneakadémia folyamatosan veszíti el a minőségi utánpótlást, a tehetséges fiatalok számára jobban megéri az egyetemi éveik energiáját egy nyugati egyetemen befektetni, mint Budapesten, miközben egy csomó tanszaktól megvonták a művészdiplomák kiadásának jogát.
Komoly külső és belső problémákat kell megoldani, melyek okozója egyrészt a megfelelő vízió hiánya, másrészt az a belső felépítés, mely egyfajta renyheséget idézett elő a működtetésben. Szerintem az intézmény vezetését most egy olyan világszerte elismert művészre kellene bízni, aki képes felrázni a dolgokat, még akkor is, ha néhány dolog a nagy rázkódásban eltörik.
Nyilván ehhez kell mellé egy csapat, melynek segítségével fel kell tárni, mi vezetett odáig hogy – bár bizonyára mindenki jót akart, valahogy mégis ez lett a vége – nem vita lett belőle, hanem a szenátus szerint az egyetem autonómiájának csorbítása, ha valaki ebbe bele akar nyúlni.
− Mi jelenthetne megoldást erre a helyzetre?
− Nem erőltetném azt az utat, mely szerint nekünk kell a legjobb tudományos központnak és a legmagasabb színvonalú tanári gárdával büszkélkedő egyetemnek lennünk, mivel ez finanszírozhatatlan. Inkább el kéne indulni egy másik irányba, és meg kellene kérdezni az Akadémiát elkerülő diákokat, akik szívesen elmondanák, mit szeretnének. Én azt látom, hogy minden idejövő fiatal imádja Budapestet, az itteni zenei életet, a Nyugathoz képest olcsó bulit és hétköznapokat. Lehet, hogy nem a Müpa konkurens koncerthelyszínét kéne működtetni a nagyteremben, hanem a fiatalokra kéne rástartolnia a kiváló szervezői csapatnak, és megszervezni, hogy például kétheti váltásban a világ minden zeneakadémistája idejöhessen egy-egy világhírű művésszel közösen dolgozni. Ha a rektor úgy hívja fel Gidon Kremert, Joshua Bellt, vagy bármelyik sztárt, mint barátját, eggyel több esélyünk van a meggyőzésükre, mint ha utcáról kopogtatunk. Lehet, hogy még hátrébb kerülnénk az akadémiai rangsorban, mivel kevesebb energia menne a tudományos értekezések megjelentetésére, de a világ zenei életének körforgásába ez tudna fenntartható módon visszavinni minket. És hangsúlyozom, ez sokkal kevésbé pénzkérdés, mint koncepcionális feladat. De nyugodtan elő lehet állni más ötlettel is, a lényeg, hogy ki kell szakadni ebből a megkövesedett, megmerevedett rendszerből. Ebben a pillanatban erről kellene szólnia a diskurzusnak. Ehelyett most egyfajta szabadságharccá alakították az érvényes vízió nélküli szenátus döntését, és arról, ami az igazi probléma, egyáltalán nem esik szó. Pedig, ha hajlandók lennének a párbeszédre, számos olyan embert találnának, akik mind az előadó-művészet, mind a szervezés terén hasznos tapasztalatokat oszthatnának meg velük.
