„Akkora képtelenség, hogy csakis zseniális lehet!”
A rockopera témaválasztása már egy évtizeddel korábban is foglalkoztatta a szerzőpárost, de sokáig nem készültek el a darabbal. Az események felgyorsulásához a gyúanyagot az szolgáltatta, hogy Koltay Gábor egy I. Szent István királyról szóló film zenéjének megírására kérte fel őket, akik kapva kaptak az alkalmon, és megírták életük egyik fő művét, az István, a királyt. (Bródy János – talán némiképp ironizálva önmagán – a Micimackó mellett ezt a rockoperát tartja a legmaradandóbb művének, Szörényi Levente pedig annak a meglátásának ad hangot nyilatkozataiban, hogy az István, a király után írt zenés darabjai mindent összevetve összetettebbek és zeneileg nagyobb volumenűek. Azt azonban el kell ismernünk, hogy ha a sikert vesszük alapul fokmérőként, akkor az István, a király messze felettük áll.) Ahhoz azonban, hogy ők elkezdhessenek dolgozni, el kellett fogadtatni a film forgatókönyvét, ami nem volt egyszerű mutatvány, már csak azért sem, mert a megrendelő Budapest Filmstúdió élén álló Nemeskürty István legalább négyszer visszadobta a szinopszist, mondván, hogy ezek nem méltók a megfilmesítésre.
A nyerő verzió végül is az lett, amelyik aztán az egész országot lázba hozta, még akkor is, ha a történetet a dramaturgia kedvéért jelentősen feltupírozták (ez azonban mindenképpen jót tett a darabnak): István és Koppány ellentéte, a harc a hatalomért, ami egy ország és egy nép sorsát határozta meg a következő legalább ezer évre, hiszen életben maradásunk, illetve annak kerete volt a tét.
Miután ezt jól kiötlötték a megrendelők, még a cenzúra is közbeszólt: eleinte a Művelődési Minisztérium filmfőigazgatósága állta útját a filmforgatásnak, hiába volt elfogadott forgatókönyve a darabnak. Erre Nemeskürty István kikelt magából, és állítólag úgy az asztalra ütött a tenyerével, hogy még a kiskanál is leröpült a kávéscsészealjról, miközben azt kiáltotta:
Szeretném én azt látni, hogy valaki ebben az országban megakadályozza egy István királyról szóló filmnek az elkészítését! Ezt akkor is megcsináljuk!
Az elszánt vehemenciát tettek és háttértárgyalások, győzködések követhették, mert végül a filmfőigazgatóság beadta a derekát, szabad jelzést adott a filmnek és ezzel együtt a filmzene elkészítésének. Nemeskürty István a Szörényi–Bródy szerzőpáros hallatán Szörényi Levente visszaemlékezése szerint azt találta mondani egyfajta váteszi tehetséggel, hogy
Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csakis zseniális lehet!
Remekmű a Törökvész útról
Mivel a rockopera egy film zenéjének készült, a Szörényi–Bródy szerzőpáros a Mafilmmel szerződött. E tekintetben kezükre játszott a szerencse is, mivel a mozi hosszúságra nagyjából megfelelt egy dupla nagylemeznek, s így négyszer húsz perc volt az az intervallum, amit a szerzőknek tartalommal kellett megtölteniük. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) pedig kapva kapott az alkalmon, hogy kiadja a művet, valószínűleg a siker ízét már előre érezték a szájukban, és az MHV-igazgató Bors Jenő még azt a csalafintaságot is elkövette, hogy kért és kapott a nagylemezre a Művelődési Minisztériumtól állami támogatást, hangoztatva, hogy ez mégiscsak komolyzenei műnek is tekinthető. Ez azért volt különösen nagy üzleti bravúr – persze kellett hozzá a pártállami kapcsolati tőke –, mert a Kádár-korszakban nem volt szokás a könnyűzenei alkotások támogatása, sőt éppen ellenkezőleg, az ebben a műfajban tevékenykedőket úgynevezett giccsadóval sújtották, amit éppen az István, a király bemutatásának évében, 1983-ban töröltek el. A négy felvonással ki is alakult a rockopera szerkezete, ami aztán alapvetően meghatározta a cselekményt és ezzel együtt az alkalmazott zenei stílusokat: Örökség – Esztergom – Koppány vezér – István, a király.
A dalokat Szörényi Levente ontotta magából Törökvész úti lakásába bezárkózva – úgy látszik, igaz a mondás, hogy a határidő a legjobb múzsa –, majd amikor késznek érzett egy-egy opust, kazettákon átadta azokat Bródy Jánosnak szövegírásra. Még így is előfordult azonban, hogy bizonyos párbeszédeket ő alkotott meg. Ezeken a nyers felvételeken még csak egy szál gitárral kísérte magát, és a női szerepeket is ő énekelte fel, így kerültek ezek a szereplőkhöz is, akik ennek alapján tanulták meg szólamaikat. Mi sem jellemzőbb a hazai könnyűzenei élet pártapparatcsikoknak való kiszolgáltatottságára, mint az, hogy az MHV csak azután bocsátotta rendelkezésükre a stúdiót a felvételekhez, hogy biztossá vált: film készül a darabból, és hivatalos felkérést kaptak erre a produkciót gondozó Budapest Filmstúdiótól.
A Koppány táborát alkotó rocksztárok mind az egykor volt „fekete bárányok” közül kerültek ki, de 1983-ban igazából már egyikük sem volt az.
A Koppányt alakító Vikidál Gyula 1979 óta nem volt tagja a P. Mobilnak, és dinamitos pályafutása után ekkor már az immáron második lemezét készítő P. Boxban énekelt (de anyaegyüttese, a P. Mobil sem volt már kitagadott, hiszen 1983-ban immáron második nagylemezüket készíthették Heavy Medal címmel); Deák Bill Gyula ekkor a Hobo Blues Band elismert énekese volt, de 1983-ban már ők is túl voltak három stúdióalbumon (tegyük hozzá: amikor 1980. augusztus 23-án a „fekete bárányok” fesztivált tartották, már tudták, hogy nemsokára megjelenik első nagylemezük); a „legfeketébb fekete bárány” Nagy Feró pedig ugyan éppen a Beatrice feloszlása után volt két évvel (itt is tegyük hozzá: négy évvel később már újra a Beatrice élén állt), de ekkor már az általa alapított Bikini együttessel készíthetett nagylemezt.
Ettől függetlenül vagy mindezek ellenére a rockopera keletkezése körüli időkben még körüllengte őket a kívülállás mítosza, és való igaz, kaptak ők a sorstól és pár rendőrtől is jó néhány pofont. A stúdióbeli feléneklések flottul mentek, a rockénekesek kitettek magukért, ideértve az István szólamainak hangot adó Varga Miklóst is, aki egyébként szintén az egykor volt „fekete bárány” bandából, a P. Mobilból kivált két zenész – Bencsik Sándor és Cserháti István – által alapított P. Box énekese volt 1982-ig. Számára nagy trauma volt, hogy végül nem ő személyesítette meg a címszereplőt a filmvásznon és a Királydombon is, de némi kárpótlást jelenthetett neki, hogy 1990-ben már mind a Szegedi Szabadtéri Színpadon, mind a Népstadionban ő alakíthatta fizikai valójában is István királyt. A színművészek – akik közül Berek Kati és Pelsőczy László a 25. Színházból volt ismerőse a rendező Koltay Gábornak, ami nem is csoda, hiszen nagybátyja a társulatot alapító Gyurkó László, Kádár János életrajzírója volt – hangjával már kellett kicsit dolgozniuk Szörényi Leventééknek, de ezt a munkát is szívesen végezte, a hangmérnök Kálmán Sándorral együtt. A mestermű hangszalagokon tehát elkészült, már „csak” a darabot kellett színre vinni és a filmet kellett elkészíteni, de ekkor a zeneszerzőben még nagy kérdőjel volt a tekintetben, hogy a darab sikeres lesz-e.
Identitáskatarzis felsőfokon
Az István, a király a maga korában tabudöntögető volt abban az országban, ahol 1973 és 1981 között még a Nemzeti dal megrockosított változatának lejátszása is lényegében tiltott volt. A nemzeti érzést és egyben az identitásunkat is nóvumként megtestesítő darabban először énekelték el a végén a Himnuszt a pártállami időszakban, és kifeszítettek egy igen hosszú, látványos magyar trikolórt is. A magyar hazafiúi érzületet tovább fokozta, hogy igazi – mondhatni a legnagyobb – sorsfordítónkról, az államalapításról szól, ám a rockopera 1983-ban több helyütt sem talált befogadásra. Eleinte a Népstadion és az óbudai amfiteátrum került szóba, de miután egyik helyszínnel sem sikerült megegyezni, a zuglói addigi szánkódomb, onnantól kezdve viszont Királydomb – Bródy János szóleleménye – lett az ikonikussá vált zenés darab ősbemutatójának emblematikus helyszíne. Ahhoz, hogy ez egyáltalán létrejöjjön, kellett politikai hozzájárulás is, anélkül akkoriban elképzelhetetlen lett volna bármi ilyesféle megmozdulás.
Szörényiék voltak is bent tárgyalni a Köztársaság téren Maróthy Lászlónál, a Budapesti Pártbizottság első emberénél, akit ráadásul akkor még úgy tartottak számon, mint aki örökli majd Kádár János posztját. A befolyásos politikus, a Politikai Bizottság tagja meggyőzte arról a legfelsőbb pártvezetést, hogy itt nincs szó semmiféle lázadásról, ez a mű Kádár János (István) és Nagy Imre (Koppány) konfliktusaként is értelmezhető, amelyben a jó győz a gonosz felett.
Így engedték az elvtársak a darabot, amit jó néhány nagy hatalmú pártpotentát meg is nézett, többi között Aczél György kommunista kultúrpápa és Horváth István belügyminiszter, aki, miután látta az előadást, vett két jegyet a lányának is.
Pedig a darab tényleg feszegette az akkori rendszer ideológiai kereteit. A nemzeti szimbólumok használatán túlmenően olyan szereplőnevek fordulnak elő benne, amelyek a határon túli magyarokra utalnak, s ez a szovjet megszállás és 1956 emlegetése mellett a másik jelentős tabu volt a Kádár-rendszerben. Így játszhatta Laborc (ez egy felvidéki folyó) pogány főúr szerepét Nagy Feró és Torda (város és megye Erdélyben), a táltos szerepét Deák Bill Gyula. Nagy Feró egyenesen azt énekelte, hogy
Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul, szabad magyaroknak nem kell ilyen úr.
Ezt aligha lehetett félreértelmezni, a szovjet tankok eltakarodásáról szólt, ahogy a Szállj fel, szabad madár! című dalban, ami egyben Koppány vezér ars poeticája, megjelent a „Kárpátok gyűrűje” kifejezés, ami óhatatlanul a Kárpát-medence geopolitikai és természetföldrajzi egységét foglalta magában, és mint ilyen, akár irredentának is tekinthető lehetett volna, de úgy látszik, az elvtársak szemet hunytak efelett, cserébe azért, hogy meglátásuk szerint Koppány tényleg Nagy Imrét szimbolizálta. Ugyanebben a tételben a „Nem kérdem én azt, hogy miért vagy te árva” a magyar történelem sorstragédiákban bővelkedő egész sorozatára érthető, de korban legközelebb kétségkívül a kommunista erőszak és törvénytelenségek nyomán kialakult csonka családok álltak a hallgatósághoz. Ki-ki gondolhatott tehát saját hozzátartozójára, ismerősére, akinek az apját vagy éppen az édesanyját elvitte a fekete autó, és már soha nem hozta vissza. Szintén ebben a slágerré vált számban a „Rabok legyünk vagy szabadok?”, Petőfi Sándor Nemzeti dalának kifordítása, mintegy érzékeltetve, hogy ez a kérdés történelmi krízisek idején bármikor szabadon használható. A nemzeti szuverenitás problematikája mindvégig a darab középpontjában áll – ezt jelenítik meg Novák Ferenc koreográfiája is a néptáncosokkal, illetve Götz Béla díszletei, amelyek közül a villanyoszlopból kreált kereszt viszi a pálmát –, amelynek alapdimenziója a keresztény–pogány ellentétpár, mondván, hogy az egyház mindamellett, hogy segített integrálódni Európához, egyúttal elvette identitásunkat is, ami egészen addig a pusztai, nomád népekhez kötött minket.
Azzal ugyanis, hogy a pogányságot felváltottuk a kereszténységre, világlátást és szemléletet is kellett cserélnünk, miáltal a függetlenségünkön is csorba esett – vélelmezik Koppány táborában. Leginkább az István és Koppány közötti ütközet előtt elhangzó Elkésett a békevágy című zeneszámban van élére állítva ez a kérdéskör, ami abban összegezhető, hogy István szerint „Rómába vezet minden út, vagy pusztulásba”, ám Koppány erre rögtön rávágja, hogy „Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát” és „pogány itt mindenki, ha velem van és nem Istvánnal”.
A hét előadás során mintegy 140 ezer ember láthatta az István, a királyt, az ezekből készített filmet (rendszerint a fellépések, a nagy siker bezsebelése után még filmfelvételeket tartottak egészen hajnalig) másfél millióan tekintették meg a mozikban, és mintegy hétmillióan később a televízióban.
Mindenki eldönthette, hogy melyik oldalon áll, de azt a szerzők is elismerték, hogy ebben a felállásban – és persze a pártállami miliőben – Koppány táborának életfelfogása volt a szimpatikusabb.
Nem is maradt el az identitáskatarzis, a közönség jó része könnyeivel küszködve verte vörösre a tenyerét az ötven percig (!) tartó vastapsok során.
A korabeli kritikától ezzel együtt kapott hideget-meleget a darab, de mivel a pártállami csúcsvezetők szinte egy emberként támogatták – azért az MSZMP KB egy hónappal korábban megválasztott titkára a visszaemlékezések szerint mindent megtett annak érdekében, hogy ne mutathassák be a darabot –, még a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben is dicsérték.
Akadtak persze üzletszerű, főállású, hivatásos fanyalgók, akik természetesen azt kifogásolták, hogy miért kellett a nemzeti érzést ennyire előtérbe állítani, és többször azt is hangoztatták, hogy a Jézus Krisztus szupersztár szerintük túlságosan rányomta a bélyegét a színpadi megjelenésre és a zenei hangzásra, rajtuk kívül pedig a szamizdatos belső ellenzék Kádár felmagasztalását látta benne, holott mi sem állt messzebb a szerzők szándékától. A túlnyomó többség azonban határtalanul lelkesedett az István, a királyért, ezzel kapcsolatban álljon itt az István király édesanyját, Saroltot meggyőzően alakító Berek Kati nyilatkozata az Ifjúkommunista 1984. április 1-jei számában (egészen addig a KISZ KB elméleti, politikai, módszertani folyóirata egy sort sem írt a darabról):
Az utolsó előadáson elhatároztuk, hogy addig rohanunk előre a játék befejezésekor megköszönni a tapsot, az ovációt, ameddig a közönség lelkesedése tart. Elhatározásunkat nem tudtuk megvalósítani, ötven perc múltán holtfáradtan föladtuk.” Ez a cikk is úgy fogalmazott, hogy »A siker általános volt! Nemcsak azok tomboltak, akik szinte életkori sajátosságként vonzódnak a rockzenéhez, hanem atyáik és anyáik, sőt – ez nem túlzás! – nagyatyáik és nagyanyáik is. […] Valami ritkán érzékelhető egysége szerveződött élményadóknak és befogadóknak. […] Az a forma, amelyben az István, a király tolmácsolja mondanivalóját, érdekes, alkalmas a gondolat befogadtatására.«
Mondhatnánk, hogy az újságíró az előadás után hazament, hirtelen felindulásból megírt egy hozsannázó cikket. De nem erről van szó, hiszen az ősbemutató után eltelt háromnegyed év (!), mire ezek a sorok napvilágot láttak (a szerző az akkor megjelent film kapcsán írt az előadásról). Aztán teltek az évek, majd egy egész évtized, és sorra mutatták be a darabot ország-világ szeme láttára és füle hallatára, végül ma már az István, a király negyvenedik születésnapját ünnepeljük, és nem tudjuk megunni. Nem véletlen ez, hiszen 1983 augusztusában a Királydombon megszületett a XX., és ma már bizton állíthatjuk, hogy a XXI. század Bánk bánja, amely a legnagyobb nemzeti sorsfordítónkat állítja elénk, elgondolkodtatva bennünket a magyar hagyományokról, önazonosságról és szuverenitásról, valamint az európai, nyugati minták követéséről.
Borítókép: Az István, a király című rockopera bemutatója és filmfelvétele 1983. augusztus 18-án a Királydombon (Forrás: Fortepan)
