Amíg aktív volt, Robert McCall az amerikai katonai hírszerzés tisztjeként tevékenykedett, és számos életet oltott ki. Ám amióta visszavonult – vezeklésként vagy „egyenlege” kedvezőbbé tétele végett? – kizárólag rossz emberekkel végez, azok nevében – pontosabban: azok helyett – téve igazságot, akik ilyen vagy olyan okok miatt nem tudnak kiállni magukért.
A karakter eredetileg egy 1985 és ’89 között futó, összesen négy évadot megért amerikai tévésorozatban tűnt fel. Ekkor Edward Woodward brit színész formálta meg. Aztán – csaknem egy emberöltővel később – mozifilm készült egy esetéről, Antoine Fuqua rendezésében. Robert McCallt ebben már Denzel Washington keltette életre (aki 2001-es Kiképzés című filmben dolgozott először együtt a rendezővel).
A 2014-es A védelmező sikeresnek bizonyult, így 2018-ban folytatást kapott,
és mert a két epizód – 117 millió dolláros gyártási költség mellett – világszerte 382 millió dollárt termelt a mozipénztáraknál, nem sokáig volt kérdés, lesz-e harmadik is.
A trilógia minden korábbinál nagyobb költségvetésből – a becslések szerint 80 millió dollárból – forgatott záródarabja idén augusztusban látható a vásznakon.
(Érdekesség, hogy a karakter mozifilmes pályafutásának fellendülése egyébként a sorozat televíziós karrierjének is új lendületet adott: immár négy évad készült az újragondolt szériából. A főszereplő keresztneve ebben nem Robert, hanem Robyn, és Queen Latifah alakítja.)
De a trilógia lezárására visszatérve: a film – egy ponton a hatást gyengítő túlzásba eső, egyébiránt igencsak feszült – nyitójelenetében McCall egy szicíliai szőlőbirtokhoz tartozó pincészetben tűnik fel, és miután elvégezte véres munkáját, távozna, csakhogy közbejön valami.
Maradnia kell, így huzamosabb időt tölt a közeli kisvárosban, és minél többször járja be utcáit, keresi fel kávézóit és boltjait, minél többször elegyedik szóba a helybéliekkel, annál otthonosabban érzi magát. Így nem tudja nem észrevenni: a település nyugalmát egy szűkebb csoport erőszakos fellépése zavarja meg.
Bár a jelek kezdetben másra utalnak,
Robert számára egykettőre világossá válik, hogy a Nápolyból dél felé terjeszkedni kívánó Camorra befolyásszerzési, területfoglalási kísérletéről van szó, és nem sokáig tűnődik, mit tegyen…
Aki látott akár csak egy hasonló jellegű filmet is – egy messziről jött, tettre kész ember egy bűnbanda ellen –, nagyjából sejti, milyen történetre számítson. És a védelmező 3. cselekménye nem is kínál sok újdonságot, ahogy a rosszfiúk bemutatása sem.
(A megoldás, miszerint az addig félelmetes, kőkemény antagonista a végén összeomlik, és gyáva rinyálógéppé alakul, már-már közhelyes.)
McCall motivációja ugyanakkor más, mint az előző két részben: míg az elsőben az orosz maffiának okoz „némi” (értsd: jelentős) emberveszteséget, a másodikban egy barátból ellenséggé vált, volt kollégáján állt bosszút, a harmadikban valami másért küzd: új otthona védelmében lép fel a kisvárost terrorizálókkal szemben.
E cselekményelem a westernek világát idézi – amelyben általában a seriff vagy más bátor szívű, gyors kezű férfiak védik meg a települést az utcáin feltűnő banditáktól –, és a készítők mintha a szereplők ruháinak megválasztásakor is e műfaj szabályait tartották volna szem előtt. A westernfilmek többségében ugyanis már a főbb karakterek kalapjának színe elárulja, hogy viselőjük a törvény melyik oldalán áll, s morális értelemben jó vagy rossz-e?
A védelmező 3. egyes jeleneteiben Denzel Washington szürke fejfedőt visel, tudatva a színkód megfejtésében járatos nézőkkel,
hogy karaktere a törvényest a törvénytelentől, a helyeset a helytelentől elválasztó, köztes mezsgyén jár, és kizárólag a saját etikai kódexét követi.
(Mindez összhangban áll a film egy jelenetével, amelyben a városka orvosa megkérdezi Roberttől, hogy jó, avagy rossz ember-e, mire ő azt feleli, hogy nem tudja.)
Szintén említést érdemel, hogy az alkotók – a városka lakóinak vallásosságára reflektálva – hogyan helyezik el a főszereplőt a világi és nem világi dolgok viszonyrendszerében. Az egyik szereplő megjegyzi: „Szerintem Isten nem törődik velünk”. McCall azonban – bár nem isten, és amint ebből az epizódból is kiderül, embernek sem tökéletes – nagyon is törődik a helyiekkel.
Az olyan – különösebben nem magyarázott – képességeinek gyakorlásával, mint a titkos telefonszámok ismerete, a rejtett lakcímek felderítése, a riasztórendszerek észlelése és kiiktatása kvázi mindenhatóvá válik a közösség (valamint a nézők) szemében
– és akkor arról, amiben a legjobb, még nem is beszéltünk.
A McCall ténykedését bemutató akciójelenetek véresek és leleményesek, de számuk meglehetősen alacsony, és – az akciófilmek általános sémáitól eltérően – nincsenek túlesztétizálva: rövidek és lényegre törők. A rendező bizonyára azt kívánta érzékeltetni, hogy a címszereplő számára az ilyesmi magától értetődő, már-már természetes dolog, nem érdemes hosszan foglalkozni vele.
A film alapvetően más tényezők miatt hat. Az első: a cselekmény túlnyomó részének helyszínt biztosító dél-olaszországi kisváros részletes és elegáns megjelenítése, a képeslapromantikától elszakadva, de változatlanul szemet gyönyörködtető képekkel.
A második: a sajátos atmoszféra, amely e megkapó természeti és épített környezet, Robert Richardson operatőr szurokszínbe hajló, kontrasztos képi világa, valamint Marcelo Zarvos zeneszerző helyenként lágy és kedves, helyenként elszabadulásra vágyó indulatokat megjelenítő zenéje következtében jön létre.
A harmadik: a főszerepet alakító Denzel Washington vitathatatlan sármja. Az első rész forgatásakor hatvanéves volt, most közel jár a hetvenhez,
érthető hát, hogy helyenként kissé meglassultnak látszik, de a békésnek és ártalmatlannak tűnő amerikai turistából kíméletlen gyilkológépbe való átmenetet még mindig kellő intenzitással jeleníti meg, a mosolya pedig változatlanul megnyerő.
És hogy a mellette feltűnő színészekről is szóljunk pár szót: Emma Collins CIA-ügynököt az a Dakota Fanning alakítja, akivel Denzel Washington a Tűzben edzett férfi című akciókrimiben dolgozott együtt először – abban a 2004-es filmben emlékezetes párost alkottak, s most is jól működik köztük a kémia.
Az olasz filmek kedvelői pedig alighanem kellemes meglepetéssel veszik majd tudomásul, hogy az egyik fontos mellékszereplőt, Enzo doktort az a Remo Girone formálja meg, aki évtizedekkel ezelőtt A polip című tévésorozat egyik legemlékezetesebb antagonistáját, Tano Carridit keltette életre.
A védelmező 3. magyar szinkronos előzetese
Mindent összevetve: A védelmező 3. csupán néhány akciójelenetet tartalmazó, az eddigiekhez hasonlóan lassú menetű darab, amely kevés újdonságot nyújt az előző két részhez képest. Ám akinek bejöttek a trilógia korábbi darabjai, vagy kedvelik a saját morális iránytűjüket követő, önjelölt igazságtevők működését bemutató filmeket, a harmadik részben sem fognak csalódni.
(A védelmező 3. / The Equalizer 3. Szinkronizált amerikai krimi/thriller. Játékidő: 109 perc. Rendezte: Antoine Fuqua, 2023. A hazai mozibemutató dátuma: 2023. augusztus 31. Forgalmazza az InterCom.)
