Az ismerős arcok mellett újak is feltűnnek: egy Grace nevű mestertolvaj (Hayley Atwell), egy magát Gabrielnek hívó, baljós alak (Esai Morales), valamint annak segítője, Paris (Pom Klementieff). Cruise és a Grace-t alakító Hayley Atwell között remekül működik a kémia a vásznon, közös jeleneteik tehát igazán élvezetesek. Ami pedig a Gabriel nevű – könyörtelen és céltudatos, mindeközben nyugtalanítóan magabiztos – karaktert illeti: régről ismeri Ethant, és úgy tűnik, nem kis része volt abban, hogy a főszereplő annak idején úgy döntött, hogy a kormány szolgálatába áll.
Vagyis: Ethan még egyetlen részben sem volt ennyire emberi, sebzett, ugyanakkor kissé kiszolgáltatott, mint ebben.
És hogy ne csak a cselekmény alapjairól vagy a szereplőgárda összetételéről essék szó: a hetedik rész három említést érdemlő akciójelenetet tartalmaz: egy Rómában zajló autós üldözést; egy velencei sikátorban folytatott közelharcot; valamint az epizódot záró, hosszú finálét, amely az osztrák Alpokban játszódik, a száguldó Orient Expresszen.

Mindhárom akciószekvencia remekül működik, és egyedi jellemzőkkel bír: az autós üldözés nemcsak izgalmas, de vicces is; a sikátorban játszódó drámai – amúgy valódi mestermunka, legyen szó akár a koreográfiájáról, akár az operatőri munkáról, vagy épp az általa árasztott, erősen klausztrofóbiás hangulatról –; a vonaton játszódó pedig feszült és nagyszabású.
Vagyis:
a Mission: Impossible hetedik része érezhető műgonddal összerakott, remek tempójú, parádés folytatás. Két és háromnegyed órás műsorideje úgy elröppen, hogy a nézőnek egyszer sem jut eszébe, hogy az órájára pillantson,
és – a kamerák előtt nyújtott, fizikai teljesítménye láttán – arról is hajlamos elfelejtkezni, hogy Tom Cruise immár hatvanegy éves! Pedig annyi: 1996-ban, az első rész forgatásakor harmincnégy volt, és azóta bizony huszonhét esztendő telt el.





















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!