A vidám hangulatú, baráti csipkelődésekben gazdag beszélgetés során elsőként azt idézték fel, melyikük hogyan tudta meg az örömhírt, hogy övé lett az ikonikus szerep. Csengeri Attila épp egy másik legendás Webber-mű címszerepét alakította akkoriban.
– A Jézus Krisztus szupersztár felújítópróbái zajlottak akkoriban a Pécsi Nemzeti Színházban, és az egyik ilyen próba után sétáltam át a közeli színészlakásba, amikor megcsörrent a telefonom. Kapcsolták Szirtes tanár urat, aki közölte velem az örömhírt. Lám, milyen kicsi a világ: egy Webber-darabot próbálva egy másik csoda főszerepét kaptam meg. Ráadásul pont Pécsett, ami az egyik kedvenc városom. Annyi fontos emlék köt oda! Aznap este pedig az egyik kereskedelmi csatorna híradójában is elhangzott, hogy Sasvári Sándor, Miller Zoltán – aki Raoul szerepét is alakította a darabban – és jómagam leszünk a három címszereplő. Fantasztikus érzés volt belegondolni, hogy aznap este több százezren hallották a nevünket.
Posta Victor két évvel később csatlakozott a csapathoz, minden idők legfiatalabb Fantomjaként.
– Még a Színház- és Filmművészeti Egyetem növendéke voltam, amikor meghívtak egy meghallgatásra, mert szerettek volna egy tartalék, egyben negyedik Fantomot. Akkoriban Szirtes Tamás volt a színészmesterségtanárom a színművészeti egyetemen. Ő közölte velem, hogy sikerült a meghallgatás, és ha elvégzem a színművészetit, beállhatok majd, ha úgy alakul. Mit ad Isten, hamarosan el is érkezett a pillanat, amikor szükség lett rám.
Sasvári Sándornak nem a meghallgatás volt az első alkalom, amikor magára ölthette a nevezetes maszkot.
– Egy korábbi tévéfelvétel alkalmával használt fantomálarcban érkeztem a válogatásra. Kifelé jövet éreztem, hogy enyém lesz a szerep. Néhány nap múlva meg is csörrent a telefonom, Szirtes Tamás hívott: „Sasikám, sikerült a meghallgatás, te vagy az egyik Fantom.” Ilyen egyszerű volt – mondta nevetve.
A beszélgetés során néhány kulisszatitokra is fény derült. Csengeri Attila például felidézte a maszk elkészítéséhez fűződő emlékeit. – Az előadás próbái alatt, amikor levették a mintát az arcunkról, körülbelül fél órát ültünk begipszelve. Iszonyú meleg volt, és csak az orrunknál volt két kis lyuk, amin keresztül levegőt kaptunk. Victor ezt nem élte át, mert – mivel nagyon hasonlít az arcberendezése az enyémhez – neki nem készült saját maszk. Az én egyik korábbi álarcomat kapta meg – mesélte a színész.
A három Fantom azt is elárulta, hogy a legendás karakter életre keltése nem csak színészileg és énektechnikailag jelent kihívást. Maga az átalakulás, a sebhelyes, torz arcot formáló, habosított latex anyagból készült belső maszk felragasztása és a számtalan ruharéteg, paróka, kalap, köpeny magukra öltése és viselése is nehezíti a dolgukat.
– Mindezt a bemutató környékén nagyjából 45 perc alatt sikerült felöltenünk – mesélte Csengeri Attila. – Most már elég hozzá 44 perc is – kontrázott Sasvári Sándor.
– Gyakorlatilag a két kezünk és az arcunk egyik fele van szabadon, úgyhogy az előadás végére a hajunk is olyan, mintha megmostuk volna. Az emberek sokszor irigykedve nézik, hogy de jó ezeknek a színészeknek, hogy ilyen szerepeket játszhatnak, de nem is sejtik, hogy mi van mögötte. Mennyi kényelmetlenség, mennyi tanulás, mennyi próba! Szirtes tanár úr négy-öt évente felfrissíti a darabot, és ha egy évadban csak néhány előadás van, könnyű eltéveszteni, hogy most éppen melyik változat szerint játsszunk. Például változott az is, hogy állni kell a szobor mellett vagy ülni, amíg Christine és Raoul a duettjüket éneklik – mesélte Csengeri Attila.
A visszaemlékezésekből arra is fény derült, hogy a húsz év során számos olyan pillanat adódott, amikor a technika ördöge vagy egy hirtelen jött betegség, rosszullét nehezítette meg a Fantomok dolgát. A színpad közepén megálló csónak, egy-egy fennragadt díszletelem, kikapcsolva felejtett mikroport mellett hol egy fájó hát, hol egy hirtelen jött erős berekedés jelentett kihívást.
A váratlan helyzetek bravúros, kreatív megoldásával szemben ott vannak a jól megtervezett, szigorú, következetes menetrend szerint zajló koreográfiák is. Nézőként nem is sejtenénk, hogy a sokszor sötétségbe burkolózó háttérben milyen összehangoltan, precíz menetrend szerint zajlik minden egyes mozdulat.
Amikor a háttérben nagy a sürgés-forgás, ráadásul mindez lekapcsolt villanynál kell hogy történjen, akkor nagyon fontos, hogy ki mikor és merre megy. Hiszen alkalmanként ott mozgatják a díszletelemeket is, és ha nem arra és akkor megyünk, ahova és amikor kell, akár baleset is lehet belőle. A zenének is nagyon fontos szerepe van ilyenkor, mert sokszor annak az ütemével van mindez összehangolva. Nem indulhatunk két ütemmel korábban vagy később, mert minden ki van számolva. A díszletek is aszerint indulnak és érkeznek. De a megvilágítás miatt is fontos, hogy mikor hova állunk
– mesélték egymás szavába vágva a színművészek, akik azt is elárulták, hogy a takarásban olykor a lazításnak, viccelődésnek is megvan a maga létjogosultsága.
– Ha úgy sétálgatunk a folyosón, hogy nincs rajtunk a fehér plasztik, csak a sebes arcunk látszik, gyakran ugratnak azzal, hogy mi történt velünk. Elestél? Rásült egy pizza az arcodra? A vasalót vetted fel a telefon helyett? És egyéb hasonló megjegyzések. Ilyenkor igyekszik az ember visszavágni, például azzal, hogy „nyugi, semmi komoly, csak egy csípést vakartam el” – mesélte jókedvűen Csengeri Attila.
A művészek azt is elárulták, hogy melyek a kedvenc jeleneteik a darabból.
– Az utolsó húsz perc, mert ott az érzelmek nagyon széles amplitúdóját kell megélnie a Fantomnak. Akkor vagyunk a legtöbb ideig a színpadon, és a folyamatos jelenlét mellett jól fel lehet építeni az érzelmi ívet. Ez szerintem katartikus része az előadásnak, képes könnyeket csalni az ember szemébe – vallotta Sasvári Sándor, akinek véleményét a másik két színész is osztotta. – Nekem emellett Christine és a Fantom duettje a másik kedvencem – teszi hozzá Csengeri Attila.
Az elmúlt húsz év alatt természetesen maguk a színészek is rengeteget változtak, értek. Különösen igaz ez a legfiatalabb Fantomra, Posta Victorra, aki csupán a húszas éveiben járt, amikor először életre kelthette a szerepet, és aki saját bevallása szerint eleinte egy kicsit küszködött is emiatt.
Annyi élettapasztalata van ennek a figurának, annyi csalódás érte, amit egy húszéves srácnak komoly kihívást jelent megjeleníteni a színpadon. Mindenképpen jót tesz a Fantom karakterének, ha van mögötte egy kis érettség, és ahogy telnek az évek, egyre komfortosabban érzem magam a szerepben
– osztotta meg érzéseit Posta Victor. Azt az időszakot is felidézte, amikor Baselben, zongoraművészként közreműködött Az operaház fantomja előadásában. Mint mondta, akkor még zeneakadémistaként csatlakozott a csapathoz két évad erejéig.
– Nemcsak mi változtunk sokat – az én hangom például sötétedett, a hajam pedig ennek kompenzálásaként világosodott –, de egy újabb generáció nőtt fel ezen az előadáson. Zsanna lányom például nagyjából másfél éves volt, még a karomon ült, amikor a szövegkönyvért jöttem, most pedig már 22 éves, Corvinust végzett ifjú hölgy – tette hozzá Csengeri Attila.
– Az én lányaim, Emília és Léna egy-, illetve ötévesek voltak a bemutató idején. Emlékszem, mennyire örültek, amikor egy alkalommal ők nyomhatták meg a gombot, ami leengedi a csillárt – idézte fel az emlékezetes pillanatot Sasvári Sándor.
A színészeket arról is faggattam, hogy milyen különlegességekkel készülnek a november 3-i jubileumi előadásra. A titkokról nem rántották le a leplet, de annyit elárultak, hogy sok-sok meglepetésben lesz majd részünk.
Borítókép: Együtt a három Fantom, Sasvári Sándor, Posta Victor és Csengeri Attila (Fotó: Mirkó István)
