A beszélgetés elején Kárpátaljához fűződő kapcsolatát hozta szóba. – Aki szereti a szülőföldjét és nem tud hazamenni, ebbe kicsit belehal – vallja a népzenész. Elmondta, hogy ők egész életükben tanulták a kárpátaljai nemzetiségek kultúráját. Sok barátja van közülük, de a legtöbbjükkel megszakadt minden kapcsolat. Azt sem tudja, hogy a világ melyik pontján vannak: otthon, vagy a fronton, esetleg külföldön.
A viski hegyek vidéke a szülőföldje
Több mint húsz éve él Magyarországon, de korábban mindig haza tudott menni feltöltődni. Az otthon érzését adta neki, ha a viski hegyeket látta. Beszélt arról, mennyire nehezen élik meg a háborút, aminek nem értik az okát. Elmondta, hogy ő még a Szovjetunióban született, de nem volt kérdés, hogy tanulhatnak-e magyarul, szavalhatnak-e egy ünnepségen az anyanyelvükön vagy muzsikálhatnak-e magyarul. Megtanultak persze oroszul és ukránul is, ez sem volt kérdés. Szülei mindig azt mondták:
Fiam, ha szembejön egy ukrán vagy egy orosz ember, köszönj neki ukránul vagy oroszul és magyarul fog visszaköszönni.
Most pedig haza sem mehet. Gyerekkorával kapcsolatban elmondta, hogy édesapja a kijevi zeneakadémiai diplomájával és karmesteri állásával benzint és zománcfestéket árult a KGST-piacon. Hat órát álltak rendszerint a határon, hogy tudjanak Magyarországon népzenét tanulni. – Hihetetlen világban nőttünk fel, de nem voltunk boldogtalanok, sosem volt olyan érzésünk, mint most a háború miatt –mondta szomorúan. Most is kárpátaljai diákokkal foglalkoznak, próbálják megtartani a közösséget. Fontosnak tartja, hogy a gyerekek minél kevesebbet érezzenek a háborúból. Nem is szokott beszélni velük róla, sőt, mint mondta, azok sem, akik megjárták a frontot. A kárpátaljai társadalomban a férfiak nagy része egyébként kőművességgel foglalkozott, sokszor hat hónapig távol voltak. Ám akkor tudták, hogy eltelik az idő és hazamehetnek. Most pedig már a nők is megroppannak, és elhagyják a szülőföldjüket.
A házaikat, ameddig lehet, nem adják el, de idővel az lesz a következő lépés.
Beszélgettek arról is, hogy a százharmincezres magyarság fele már eljött Kárpátaljáról. Pál István Szalonnának az a vágya, hogy békesség legyen, mindenki tudjon otthon élni, legyen oktatás, munka, mehessenek bármerre dolgozni és ne kelljen félni. Úgy véli, nem reménytelen minden, hiszen a Szól a fülemüle néptánc- és népdalversenyen 61 produkciót hallgathattak meg. Szerinte a Kárpátalján élők közt nincs ellenségeskedés. Ha valaki csiholni kívánja a konfliktust a Kárpátokon túlról, csak azért tudja, mert nem látta, hogyan éltek korábban itt az emberek. – Azt kell erősíteni, hogy nincs egymással problémánk. Csodálatos vidéken lakunk a Kárpátok ölelésében – hangsúlyozta a népzenész. Szó van az interjúban a péterfalvi népzenei, néptánc- és kézművestáborról, ahová négyszáz gyereket visznek. Már két éve azonban Sátoraljaújhelyen tudják csak megrendezni a kialakult helyzet miatt. A Kárpátalja Néptáncegyüttesről pedig elmondta, hogy most Magyarországon próbálnak. A következő nyárra, reméli, hogy összeáll egy olyan saját műsoruk, amit turnéztatni lehet. Említette Murzsa Gyula bácsit, a prímást, akitől tanult. Ő végig tudta mondani a keresztelőtől a lakodalomig, hogy mikor milyen táncrend van, mit kell muzsikálni egy magyar, egy cigány vagy egy zsidó eseményen. Egy hagyományos muzsikus kiszolgálta azt a közösséget, ahol élt.
Hitéről is beszélt az interjúban, úgy látja, fogy a keresztények száma. Mint mondta, az egyház jól veszi észre, hogy a jövő a fiatalságban van.
Sok helyen szerveznek a templomok körül nekik szóló rendezvényeket, így azt reméli, hogy megfordulnak a trendek. Mint mondta, régen az istenhit, a templom jelentette a vasárnapot, a családot, a pihenést. Ma már nem része az életnek a hitélet, noha a megmaradásunk egyik záloga. – Ahogy eltűnik a kultúránk, a hagyományainkhoz való ragaszkodás, egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy egyedül ücsörgünk egy házban, és nyomkodjuk a telefonunkat, véleményt mondva a világ olyan kérdéseiről, amelyekre semmilyen rálátásunk nincs – véli. Beszélt arról is, hogy a népi kultúra egy része eltűnőben van, viszont sokan költöznek falura és kezdenek újra népművészettel foglalkozni. Említette például a kalotaszegi Mérát, ahol viszik tovább újra a hagyományokat. Mint mondta, a Hagyományok Házának van rálátása a Kárpát-medencére, és azt tapasztalják, van nyitottság a népi kultúrára még a fesztiválokon is. Szó volt Szalonna és Bandája új jubileumi albumáról is, amely hamarosan megjelenik, aztán azokról a lemezekről, amelyek tánctanításra készültek. Végül beszélt a népzene és a kávéházi cigányzene kapcsolatáról is, hiszen szerinte ez a két kultúra nem idegen egymástól.
A teljes interjú a Mandiner oldalán olvasható.
