Nemhogy helyes és üdvözlendő, de óriási fegyvertény, hogy az elcsatolt területeken élő, jogfosztott honfitársainkról ilyen módon is hírt adtak, életben tartották a kulturális összetartozás élményét, ráadásul nemcsak magyarokkal, de az ott élő nemzetiségekkel együtt.

A káprázatos erdélyi dal- és tánckultúra azonban évtizedek óta egyeduralkodó a mai Magyarországon. Furcsának találom, hogy a kaposvári gyereket nem a somogyi anyaggal ismertetik meg elsőre, a nógrádinak fontos volna a dudazene is, nemcsak Gyimes, a szentesinek inkább a tekerő, mint a moldvai kaval, és az sem biztos, hogy a kiskunságinak falunapon hitelesen áll a kalotaszegi viselet. 

Ahogyan a német sem issza a szomszéd tartomány sörét, a francia meg mások borát, úgy kellene visszahódítani érzéseinkben a saját belső birtokainkat. A dal, a tánc, a viselet ugyanis nem külsőség, hanem titkos anyanyelve a tájnak és a tájat élő embernek. 

Ennek a hagyománynak a saját, nem pedig a hozott a valódi kincse, pontosan úgy, ahogyan a dél-alföldi népdalok is csak vendégségbe érkeznek a székelyföldi flekkensütés hallgatóságának.

Valószínűleg az sem igaz, hogy az erdélyi anyag összegyűjtöttebb, dokumentáltabb, élőbb, mint a többi. Talán csak elismertebb, elterjedtebb. Pedig remek példák bizonyítják, hogy a holt anyagba életet lehelni a létező legnemesebb vállalkozás. Hogy „Kis-Magyarország” ugyanolyan kincseket rejt, mint a Kárpát-medence bármelyik más szeglete, sokszor személyes indíttatású fellépések igazolják. 

Emlékszem például, milyen kitörő örömmel üdvözölte Vásárhelyi László a nyíregyháziak felső-tiszavidéki táncait, hiszen a saját hagyományaikat mutatták be a nézőknek, mondogatta is az idős mester, hogy ami a tiéd, arra kell a legjobban vigyázni. 

Aki hallotta Sebestyén Mártát nyugat-dunántúli dalt énekelni, szintén sejti, miről írok feljebb. Berecz András – szerintem – kivételes művészi igénnyel és alapossággal mutatta fel a nagykunsági, hajdúsági pásztorok népdalkincsét, a Dűvő remekül muzsikál nógrádi módon, a Csíkról nekem a kalocsai nóták jutnak eszembe, Sebő Ferencék sem véletlenül játszottak annak idején méhkeréki román muzsikát, ahogyan Szerényi Béla vagy Havasréti Pál tekerőzenéje is élő hagyományból fakad. Hosszan sorolhatnánk a példákat a remek Galga-menti, dél-alföldi, rábaközi, somogyi, sárközi zenekarokról, táncosokról. 

Már csak annyi kellene, hogy a meglévő, összegyűjtött, elraktározott itthoni anyagot élővé varázsolja a lelkes művész vagy amatőr. Hogy népi tán­caink, zenénk sokoldalúbban, teljesebben jelenjen meg a nyilvánosságban, valahogy úgy, ahogyan Pál Istvánék kipenderítették magukból a szatmári muzsikát. Amit nem mások közléseiből, hanem a maguk érzései­ből, kutatásaiból, élményeiből merítettek, és azzal a biztonsággal és büszkeséggel bocsátottak a világ elé, ahogyan csak a saját kincseire lehet büszke az ember.

Olvasom, hogy amikor Pál István Szalonna bandája Sebestyén Mártával és Vásáry Tamással Londonban játszott a walesi herceg és Margaret Thatcher előtt, utóbbi azt mondta a koncert végén, hogy csodálatos volt, legfőképpen azért, mert érződött a magyar nép szíve és lelke. 

Hiszen a magyarság hagyományosan nagy család, odatelepednek a tűzhöz román és szlovák pásztorok, német és zsidó városlakók, falusi cigányok, mindenki, akivel sorsközösségben élünk hosszú századok óta itt, a szülőföldünkön. 

Ennek az együttélésnek azonban az alkotórészei csak akkor adják ki a teljes egészet, ha a legalsó szinttől a legtöbben ugyanúgy akarják nemzeti kultúránk megmaradását. 

A magyar népi mozgalom utolsó fél évszázadának nagy sikere, a városban végleg meghonosodó falusi kultúra is ennek a közös akaratnak a gyümölcse. Megismerni és hordozni a sajátot, büszkén őrizni a hagyományokat, megmutatni, elmagyarázni, továbbadni legelsősorban azt, ami egyedivé tesz bennünket – ebben állna szent, közös feladatunk. 

Ehhez azonban tanulnunk kell, teljesedni, elmerülni a valódi hagyományban, és tisztán kikelni onnan, böl­csebben, egész emberként.

Borítókép: A Magyar Nemzeti Táncegyüttes műsora a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyüttesének első kiállítási egysége megnyitóján 2022. május 19-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)