– Hogyan értékeli az elmúlt öt évet?
– Nem indult könnyen a ciklus. Amikor megérkeztem, akkor egy nagyjából négyszázmilliós mínusszal küszködő intézménycsoportban demoralizált közösséget találtam. És nem is folytatódott könnyen. 2020-ban a járvány, ’22-ben a háború következményei nehezítették meg a dolgunkat. Ennek ellenére olyan eredményeket sikerült elérni, amire a Petőfi Irodalmi Múzeum és társintézményeinek minden munkatársa büszke lehet. Megújultak a múzeumok, felfrissült a gyűjtemény, közelebb léptünk a látogatókhoz. Sosem látott nagyságrendben vásároltunk irodalmi hagyatékokat. Elkészítettük az első muzeológusi életpályamodellt. Újragondoltuk a gyerekeknek szóló Mesecentrumot. Most akadálymentes környezet várja a kicsiket, kiadványok segítik a szülőket, és a nagyobbaknak létrehoztuk a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhelyt. Átalakult a széphalmi Kazinczy-kert. Rendbe hoztuk a síremlékeket, a mauzóleumot, a Magyar Nyelv Múzeumába költöztettük az állandó Kazinczy-kiállításunkat – Széphalom így az anyanyelv zarándokhelye lett. Gazdagodott az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet is. Úgy adtuk át a Színház- és Filmművészetért Alapítványnak, hogy előtte létrehoztunk egy minőségi raktári környezetet. A Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ingyenesen olvasható könyvek száma megháromszorozódott. És ami talán a legkedvesebb eredményem: sikerült összenyitni a Károlyi-palota udvarát és a Károlyi-kertet. A két tér mindig is összetartozott, és most, hogy a környék lakói ismét birtokba vehették, csupa élet lett a múzeum udvara. És végezetül eredmény az is, hogy az olykor-olykor elhangzó „botrányos” kijelentéseimnek köszönhetően ma már mindenki tudja, hogy létezik a Petőfi Irodalmi Múzeum.
– Hogyan tovább?
– Elindult egy izgalmas folyamat, amely kiteljesítése lesz a legfontosabb tennivalóink egyike. A Magyar géniusz programban az egész Kárpát-medencét átforgattuk, mindenhol bemutatkoztak a regionális múzeumaink. Most még láthatóbbakká váltak a vidéki gyűjtemények is. Szeretnénk ezt a programot folytatni.
Egyértelművé kell tenni, hogy a múzeumok nemcsak a kulturális örökségünk őrzőhelyei, de igazi tudásközpontok, és – együttműködve a közneveléssel – az élményszerű tudásátadás az egyik legfontosabb feladatuk.
Arra sajnos már volt példa, hogy a könyvtárak állományát átrostálták, a színházi repertoárokat felülbírálták, de a tárgyi örökségünket nem lehet lecserélni. Ráadásul ezek a tárgyak metafizikai teremtőerővel bírnak. Egy páncél megteremti azt a világot, amiben egy vértezetnek értelme van. Ha megértjük, hogy ez mi, megérthetünk egy egész korszakot, egy egész kulturális jelenséget, jól körülrajzolhatóvá válik egy időszak szellemi, gazdasági, politikai valósága.
