– Hogyan értékeli az elmúlt öt évet?
– Nem indult könnyen a ciklus. Amikor megérkeztem, akkor egy nagyjából négyszázmilliós mínusszal küszködő intézménycsoportban demoralizált közösséget találtam. És nem is folytatódott könnyen. 2020-ban a járvány, ’22-ben a háború következményei nehezítették meg a dolgunkat. Ennek ellenére olyan eredményeket sikerült elérni, amire a Petőfi Irodalmi Múzeum és társintézményeinek minden munkatársa büszke lehet. Megújultak a múzeumok, felfrissült a gyűjtemény, közelebb léptünk a látogatókhoz. Sosem látott nagyságrendben vásároltunk irodalmi hagyatékokat. Elkészítettük az első muzeológusi életpályamodellt. Újragondoltuk a gyerekeknek szóló Mesecentrumot. Most akadálymentes környezet várja a kicsiket, kiadványok segítik a szülőket, és a nagyobbaknak létrehoztuk a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhelyt. Átalakult a széphalmi Kazinczy-kert. Rendbe hoztuk a síremlékeket, a mauzóleumot, a Magyar Nyelv Múzeumába költöztettük az állandó Kazinczy-kiállításunkat – Széphalom így az anyanyelv zarándokhelye lett. Gazdagodott az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet is. Úgy adtuk át a Színház- és Filmművészetért Alapítványnak, hogy előtte létrehoztunk egy minőségi raktári környezetet. A Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ingyenesen olvasható könyvek száma megháromszorozódott. És ami talán a legkedvesebb eredményem: sikerült összenyitni a Károlyi-palota udvarát és a Károlyi-kertet. A két tér mindig is összetartozott, és most, hogy a környék lakói ismét birtokba vehették, csupa élet lett a múzeum udvara. És végezetül eredmény az is, hogy az olykor-olykor elhangzó „botrányos” kijelentéseimnek köszönhetően ma már mindenki tudja, hogy létezik a Petőfi Irodalmi Múzeum.
– Hogyan tovább?
– Elindult egy izgalmas folyamat, amely kiteljesítése lesz a legfontosabb tennivalóink egyike. A Magyar géniusz programban az egész Kárpát-medencét átforgattuk, mindenhol bemutatkoztak a regionális múzeumaink. Most még láthatóbbakká váltak a vidéki gyűjtemények is. Szeretnénk ezt a programot folytatni.
Egyértelművé kell tenni, hogy a múzeumok nemcsak a kulturális örökségünk őrzőhelyei, de igazi tudásközpontok, és – együttműködve a közneveléssel – az élményszerű tudásátadás az egyik legfontosabb feladatuk.
Arra sajnos már volt példa, hogy a könyvtárak állományát átrostálták, a színházi repertoárokat felülbírálták, de a tárgyi örökségünket nem lehet lecserélni. Ráadásul ezek a tárgyak metafizikai teremtőerővel bírnak. Egy páncél megteremti azt a világot, amiben egy vértezetnek értelme van. Ha megértjük, hogy ez mi, megérthetünk egy egész korszakot, egy egész kulturális jelenséget, jól körülrajzolhatóvá válik egy időszak szellemi, gazdasági, politikai valósága.
– Összefügg ez a program azzal, hogy a közelmúltban megválasztották az Országos Közgyűjtemények Szövetségének élére?
– Bizonyos értelemben igen. Ott is erősen képviselem azt a nézetet, hogy egy örökségünk van, amelyet különböző közgyűjteményekben őrzünk. S ezért nagyon fontos az intézmények összekapcsolása. Szeretném, ha a magyar kultúra sokfelé őrzött elemeit a digitális térben elérhetővé tudnánk tenni. Nagyon sok jó kezdeményezés van, sok intézmény indult el a digitalizáció útján, de azt kellene elérni, hogy egységes szerkezetbe vonjuk össze közgyűjteményeink digitális kínálatát. Ez elvezet a következő feladatunkhoz:
stratégiai szövetséget kell kötnünk a családanyákkal!
– Miért éppen a családanyákkal?
– Készült a közelmúltban egy rendkívül érdekes kutatás, amely azt mutatta meg, hogy kulturális kérdésekben a magyar családok jelentős többségében a családanyák döntenek.
Ők választják ki, hogy melyik filmet, melyik színházi előadást nézi meg a család, ők vásárolnak könyveket, ők döntik el, hogy milyen múzeumba vagy kulturális programra viszik el a gyerekeket meg az apukát.
Szeretnénk, ha olyan kínálat állna a rendelkezésükre, amelyből kényelmesen válogathatnak úgy, hogy mindig minőségi lehetőséget találnak. Sok esetben gyerekpásztornak használják a szülők a képernyőket. Viszont aggódnak, merre kattint tovább a gyerek. Szeretnénk elérni, hogy olyan kínálatot találjanak az online térben is, ami nemcsak leköti gyerekeket, de biztonságos és tartalmas továbblépkedést is lehetővé tesz. Gondoljunk csak arra, milyen elképesztően gazdag a hazai animációs filmgyártás! Mennyi remek zenét, verset, mesét lehet találni! Milyen csodálatos online múzeumpedagógiai programokat kínálnak egyes intézmények! Senkit nem akarunk kötelezni semmire – csupán segíteni szeretnénk a hihetetlenül gazdag magyar kulturális örökség kincsestárával.
– A családanyáknak vajon lesz elég erejük ahhoz, hogy szembemenjenek az egyre erőteljesebb és egyre aggasztóbb médiahatásokkal?
– Ezen a téren is lesz dolgunk a következő időszakban. A PIM és a Petőfi Kulturális Ügynökség közös feladata a kelet-közép-európai országokkal meglévő kulturális kapcsolataink megerősítése is. Akármerre járunk ebben a térben, mindenhol nagyon hasonló műveltséget találunk. Shakespeare egy románnak ugyanazt jelenti, mint egy lengyelnek vagy egy magyarnak. Nyugatabbra ez ma már egyre kevésbé van így. Ahogy Kertész Imre megfogalmazta, „Európa öngyilkos liberalizmusa” és a Nyugat iszlamizálódása olyan kihívás, amellyel szemben meg kell találnunk a szövetségeseinket.
Elsősorban azokra a közösségekre építhetünk, amelyek a keresztény megalapozású etikai rendben hisznek, s ezért partnereink tudnak lenni a tradicionális európai értékvilág megőrzésében.
