A műsorvezető azzal kezdte a beszélgetést, hogy az eltelt harminc év alatt nagyon sok fontos film készült el fontos témákról, a Dunatáj Alapítvány maga azonban már korábban, ’94 előtt megalakult. – Annyival korábban, hogy a Duna-kísérleteket, a Duna Televízió műholdas adásait mi indítottuk el 1991-ben. Akkor lettem igazgató, és hirtelen felindulásból meg kellett menteni a filmgyárat, merthogy a csőd szélén volt. Az, hogy én igazgató lettem, az rettenetes kitolás volt a kollégáim részéről, mert ők javasoltak engem, és a hatalom megengedte, hogy egy ilyen kóbor filmrendező egyszer csak igazgató legyen, akinek semmi menedzseri tapasztalata nincs. Gondolták, hogy hamarabb segítik elő ezzel az összeomlást. Makacs emberek voltunk, és próbáltunk kitörni. Az egyik kitörési kísérlet lett volna – majd lett is – a műholdas televíziózás elindítása – fejtette ki a filmrendező, aki elmondta, hogy a Moviban (Magyar Mozi- és Videófilmgyár, ma buszpályaudvar áll a helyén a Népligetnél) volt egy kitűnő, korszerű, európai szintű videóstúdiójuk és főként az elköteleződésük, az egész világképük miatt a magyar nyelv határon túli közvetítésének lehetőségét látták a műholdas televíziózásban.
– Amikor Erdélybe, Sóvidékre elmentem, akkor azt kérdezte a helyi pap, hogy tudnék-e egy ilyen műholdvevő berendezést hozni nekik, mert akkor annyira óriási igény volt erre ott, meg persze a Felvidéken is, hogy bennem és barátaimban megérett az, hogy létre kell hozni egy olyan televíziót, ami nem áll meg a határoknál. Úgyhogy elindítottuk ’92-ben a kísérleti műholdas adást, egész évben dolgoztunk, és aztán ’93-ban a fölöttünk lévő, meglehetősen szigorú hatalmi és szakmai kör hirtelen elterelte tőlünk a Duna Televíziót.
Minket ebből a dologból kisemmiztek. Nem maradt meg a Moviban a Duna mint koncepció, nem folytathattuk onnan az adást, annak ellenére, hogy a kísérleteket végigcsináltuk, pedig ott volt az összes szakember
– jelentette ki a kuratóriumi elnök, aki azt is elmesélte, hogy ez őt eléggé megviselte, ezért egy-két évig még próbált mindenféle egyéb kísérletet csinálni, például egy közép-európai többnyelvű televíziót Euró Mozaik néven.
– Fiatal volt az ember és rengeteget akart csinálni, de rengeteg mindenbe pénz hiányában belebuktunk, nem lehetett megvalósítani. Aztán jött ez a privatizáció, hogy a Movi az ÁPV Rt.-hez került, és az az átkos koncepció, hogy ami nem termelt hasznot, annak nincs helye, tehát el kell adni
– jegyezte meg keserűen Péterffy András, akitől Mező Gábor megkérdezte, hogy milyen érzés most visszagondolni arra a helyre, ahol annyi értékes mű megszületett, vagy megszülethetett volna, és ahol most buszpályaudvar van?
Eleve rossz buszpályaudvarnak is, mert kijjebb kellett volna a Határ úton lennie, az sokkal racionálisabb lett volna. Ez egy értékes placc volt, ami valakinek jó bizniszt jelentett. Ez volt a privatizációnak, annak a rabló világnak az egyik tárgya, amiről az ÁPV Rt. mint mindentudó tulajdonos úgy vélte, hogy az nincs rendben, hogy egy kulturális intézmény nem termel hasznot mint egy gatyagyár, hogy a filmgyártás pénzbe kerül, ezért egyik napról a másikra megszűnt az állami támogatás.
– Létrejött a mecenatúra típusú pályáztatási rendszer. Ott álltunk, hogy csődbiztos, eladás… Jött egy papír az ÁPV Rt.-től, hogy akkor most ezt ennyiért fogjuk eladni. Én meg mondtam, hogy semmit nem írok alá, ameddig én igazgató vagyok. Másnap persze megérkezett a levél, hogy a felmondásom mától él és holnapután már be se kell jönnöm. Nemsokára ledöntötték az egyébként jó épületeket, mert ez csak egy „placc” volt – tette hozzá a filmrendező, mire a műsorvezető megjegyezte, hogy azért a legtöbben ebben a helyzetben aláírták ezeket a papírokat és még meg is magyarázták újraírva egy kicsit a történelmet, hogy ez miért volt szükséges. Az is érdekes, hogy akkor kik „terelték el” a Dunát. Azt mondta, szeretjük leegyszerűsíteni a dolgokat és mindezt egy kommunista, posztkommunista ármányként értékelni, hogy csak ők lehettek, de sokszor ez jóval bonyolultabb kérdés volt.
– Ezt kollektíve terelték el jobbról, balról, középről, föntről, lentről – mindenki, akinek nem az volt az érdeke. Én is makacs ember vagyok, lehet, hogy nekem is rugalmasabbnak kellett volna lennem – mondta önironikusan Péterffy András, mire az újságíró felvetette, hogy megtehette volna az egykori igazgató is, hogy félreáll, visszamegy filmrendezőnek, de nem ez történt, hanem megalapították a Dunatáj Alapítványt.
– Annyi előzménye volt már, hogy mi 14 filmet ennek a jövendő televíziónak legyártottunk, mire a bíróság bejegyezte az alapítványt. Szerencsére akkor már bejött az a televíziós technika, amit aránylag olcsón ki lehetett bérelni, saját kocsinkkal jártunk Erdélybe forgatni. Sok érdekes, értékes emberrel megismerkedtünk – mesélte nosztalgiával a rendező, aki hozzátette, hogy nekik azért jólesett, hogy azok az emberek örülnek a Dunának.
Mi nem éreztük rosszul magunkat attól hogy a Duna Televízió megszületett, sőt, bizonyos értelemben azt gondoltuk, megvalósultak az elképzeléseink. Magyarul beszélő televíziót néztem a Sóvidéken, és azt mondtam, hogy ez így rendben van. Kicsit azért sajnáltam, hogy kimaradtam belőle, de végül is a Duna TV nagyon sok filmet átvett tőlünk
– jegyezte meg a Dunatáj Alapítvány kuratóriumi elnöke.
A Kossuth rádió Az este című műsorában vele készült interjút teljes egészében a Médiaklikk oldalán hallgathatják meg.
