A Híradó.hu Bud Spencerre emlékező írásából kiderül, hogy gyerekkorában sokat költöztek. Carlo nyolcévesen kezdett úszni az egyik helyi sportklubban., de nem voltak sportolói vágyai. A gimnáziumot tizenhét évesen fejezte be, átlagon felüli eredménnyel. Érettségi után a római egyetem kémia szakán folytatta tanulmányait, de hamar abbahagyta, mert a család Dél-Amerikába telepedett át. Rio de Janeiróban gyári munkásként futószalag mellett is dolgozott, miközben igyekezett elsajátítani a portugál nyelvet. Ezekben az években szerette meg a brazil zenét. A fiatalember mindössze két évet töltött hazájától távol, 1948-ban már ismét Olaszországban próbált boldogulni. Beiratkozott a jogi karra, és sportpályafutását is folytatta. 1948-ban megnyerte az olasz bajnokságot mellúszásban, 1950-ben pedig a 100 méteres gyorsúszás bajnoka lett egy percen belüli idővel. Ugyanebben az évben – már az olasz vízilabda-válogatott tagjaként – Európa-bajnok lett, az 1954-es helsinki olimpián pedig ezüstérmet nyert a csapat. A Melbourne-ben rendezett ötkarikás játékokon 1956-ban még ott volt, de több világversenyen nem indult. Az úszás mellett nehézsúlyú bokszolóként is szerzett érdemeket. Példás házasságban élt, három gyermekük született.
Bud Spencer híres szerepei
Filmszínészként statisztaszereppel kezdte Bud Spencer, atletikus termetének köszönhetően kapta meg egy római testőrkatona szerepét az 1950-ben Olaszországban forgatott Oscar-díjas Quo vadis című amerikai filmben.
Sok év kihagyás következett, majd 1967-ben megkereste Giuseppe Colizzi rendező, és ő igent mondott az Isten megbocsát, én nem című westernvígjáték főszerepére. Ebben már Bud Spencerként szerepelt, társa a későbbi gyakori partnere és jó barátja, Terence Hill volt. A legenda szerint vezetéknevét Spencer Tracy iránti tiszteletből vette fel, a Bud pedig kedvenc sörmárkája rövid neve.
A híres bunyós páros ezt követően vígjátékok sokaságában szórakoztatta a nagyérdeműt: Az ördög jobb és bal keze (1971), Különben dühbe jövünk (1973), És megint dühbe jövünk (1978), Kincs, ami nincs (1981), Szuperhekusok (1985). Bud Spencer szóló pályafutása is sikeres volt. Steno rendezésében készültek a Piedone-filmek a behemót, jólelkű, de kemény öklű nápolyi zsaruról. Komolyabb filmekben is megállta a helyét: Sötét Torino (1972), A zsoldoskatona (1976). A kilencvenes évek közepétől súlyfeleslege miatt inkább tévésorozatok magánnyomozójaként osztotta az igazságot. 1991-ben újra láthatta a közönség a mozivásznon a Fél lábbal a paradicsomban című komédiában, amelyben lánya, Diamante is feltűnt, fia pedig filmgyártóként vett részt a munkálatokban. 1991-ben és 1992-ben elvállalta az Extralarge-tévéfilmek főszerepét. Ezúttal egy felügyelő bőrébe bújt, és új partnerével, a Miami Vice-ból ismert Philip Michael Thomasszal indultak gengszterüldözésre a napsütötte Floridában. A sorozat Olaszországban átütő sikert aratott, fia, Giuseppe a stáblistán gyártásvezetőként és forgatókönyvíróként is megjelent. 1994-ben a rajongók örömére ismét régi barátjával, Terence Hill-lel állt a felvevőgép elé a Bunyó karácsonyig című filmben, amelyet Új-Mexikóban forgattak.
Hetvenedik születésnapja után már csak mellékszerepeket vállalt. Éppen hetvennyolcadik születésnapján kezdődött Berlinben a Maffiózó vagyok, drágám! című komédia forgatása, amelyben egy idős maffia-keresztapát alakított. 2009-ben – hosszas rábeszélésre – végül elvállalta a Nincs kettő séf nélkül című tévésorozat főszerepét Alessandro Capone, az Extralarge rendezőjének felkérésére.
Több önéletrajzi írása is megjelent, az első 2011-ben Különben dühbe jövök címmel, majd a folytatás, a 80 év alatt a Föld körül, 2012-ben. Utolsó könyve Eszem, tehát vagyok – Mangio ergo sum –, filozófiám az evésről 2014-ben jelent meg. A kötetben humorral fűszerezve ötvözi a gondolkodás művészetét a főzés művészetével. 2016. június 27-én hunyt el Rómában.
