A média lenyúlása: a vörös hálózat ölhette meg Csengey Dénest?

– A vezető lapok és médiumok szinte mind ehhez a hálózathoz tartoztak, mindent megtettek azért, hogy az MDF megbukjon – mondta Mező Gábor újságíró, kutató. Kik alkotják a vörös hálózatot? Hogyan mentették át hatalmukat a rendszerváltás után? Mi a balliberális médiatúlsúly oka? Hogyan nyelték el szinte az egész ­médiát, és hogyan termelték ki vörös „sztárjaikat”? ÁVH-s tisztből lett főszerkesztők, beszédhibás tévésztárok, jóakaró ex-katpolos üzletemberek. A média lenyúlásának titkos története című könyv szerzőjével az MDF-kormány kicsinálásáról, Csengey Dénes furcsa haláláról, a jól bevált mucsaizós-antiszemitázós taktikáról is beszélgettünk.

– Nem sok könyvborítón látjuk együtt Gyárfás Tamást és Gyurcsány Ferencet. A média lenyúlásának titkos története című új könyvén mégis ők vigyorognak ránk.

– Gyárfás Tamás fontos szereplője a könyvemnek, Gyurcsány Ferencet meg éppen ez a hálózat emelte fel. Nagyon szeretem ezt a képet: két igazán gátlástalan alak van rajta, ezt talán még ők is elismernék – csak nyilván „jó értelemben” használnák önmagukra. Ahogy Gyurcsány „poénkodik”, a beosztottaival meg diktátorként viselkedő, a Fenyő-gyilkosság ügyében felbujtással vádolt Gyárfás meg szánalmasan nevetgél – fantasztikus felvétel!

– Az a hálózat emelte fel Gyurcsányt, melyet ön „vörös polipnak” nevez?

– Már jobban szeretem a vörös Hydra kifejezést. Hiszen azt látom, hiába vágjuk le az egyik fejét (lebuktatva, leleplezve egy „vakondot”), rögtön kettő lesz helyette.

Jellemzően arról a kezdetben internacionalista, bolsevik, később kommunista, szocialista, ma már leginkább globalista körről beszélünk, amely hol szervezetten, hol kevéssé szervezetten támogatja egymást.

És amely nagyon komolyan beépült az európai központokba is, kihasználva azt, hogy a baloldali gondolathoz mindig csatlakozik egy rakás idealista. A vörös polip kifejezést amúgy már az amerikaik is használták – van egy remek propagandafotójuk is róla –, amikor Lenin és Sztálin hálózatát támadták. Először a kominternes nemzedéknél figyelhettük meg, hogy milyen tervszerűen, rendszerszerűen hálózták be a világot az első világháború után. Komoly szerepe volt ebben a kominternes csoportban annak a „magyar maffiának”, amelyről Stephen Koch írt nagyszerű, Kettős szerepben című könyvében. Koch elismert amerikai egyetemi tanár és író, fontos, hogy ezt a művet ő írta, egy támadhatatlan alkotó, mert egészen elképesztő részletességgel leplezte le ezt a hálózatot.

– Az ismertebb nevek közül kiket hálóztak be?

– Ki tudja a mostani fiatalok vagy akár az olvasottabb emberek közül, hogy Károlyi Mihály felesége is a szovjetek kémje volt? Vagy azt, hogy Hemingway és Dos Passos író is társutas volt? Közülük amúgy messze Hemingway volt a tisztességesebb, sorsszerű, hogy olyan szerencsétlen véget ért. Ha valamikor átlátta, hogy milyen játszmában használták bábuként – márpedig Koch műve szerint volt ilyen pillanat, s ezután a hálózat „célpontjává” vált – az kegyetlen, keserű pillanat lehetett.

De maga a társutas kifejezés az igazán fontos: ezek azok az ismert, értelmiségi emberek, művészek, akiket nem a Moszkva központú hálózat fizetett, viszont körbehálózta, körbefolyta őket.

Szeretőik, feleségük, barátaik között az NKVD (előd- vagy utódszerveinek az) emberei is ott voltak, és erről nekik eleinte nyilván fogalmuk sem volt. Fontos, hogy ahogyan ezt a kominternes hálózatot, úgy „utódszervezét” sem a konteók szintjén kell elképzelnünk. Viszont nehezen megfogható. Alapos, tényekre alapozott kutatás kell ahhoz, hogy lássuk az összeérő szálakat.

„Míg a színfalak előtt zajlott a politikai rendszerváltás, a pénzügyi, kulturális és jogi világban nem volt cezúra”
Fotó: Kurucz Árpád

– Ma meddig érnek a polip csápjai? A fülszövegben azt írja, hogy mára elerőtlenedett ez a hálózat, közben azt látjuk, hogy az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus a hálózat része: Dobrev Klára.

– Elsősorban a média területére értettem ezt az „elerőtlenedést”. Könyvem kulcsszereplői jórészt meghaltak vagy visszább vonultak, esetleg már inkább önmaguk karikatúrájára emlékeztetnek.

Mint mondjuk Havas Henrik, aki nyilván nem gondolta tíz éve, hogy a Jobbik tévéjében fog szerepelni.

Ettől függetlenül ez a hálózat – ahogyan minden hálózat – kinevelte az utódait. Csak a kevéssé átpolitizált sportközvetítések területére gondolva: Vitray Tamás tanította Komlósi Gábort, aki több területen is helyettese volt az egykori agitpropos tisztnek. Komlósinak később – ahogyan Havasnak – saját médiaiskolája lett, azaz lehetett, ahol kinevelték a jövő sportkommentátorait. Ügyes, képzett emberek, nem az oktatás minőségét kritizálom, de szinte mind mesterüknek tekintik Vitrayt. Hatalmas, kikezdhetetlen tekintélynek. És ezzel azt az amúgy hamis képet örökítik át, amit a média talált ki és terjesztett Vitrayról, aki minden volt a hatvanas évektől, csak nem joviális, kedves ember. De beszélhetünk Havas iskolájáról is – félig én is oda jártam, sajnos –, ahol semmi érdemlegeset nem tanítottak – az csak az egyetem magyar szakos, szegedi részén történt meg –, viszont tele volt pakolva a hálózat embereivel. Például az egyetemen politikai komisszárként viselkedő egykori ügynökkel, Szegvári Katalinnal, meg egy rakás hasonló, balos hálózati figurával. Havas persze nem azért bukott meg, mert valójában semmit sem tanítottak az embereivel, hanem a pénzügyi bulik miatt.

– Hogyha balliberális médiatúlsúlyt emlegetünk, azt válaszolják, hogy ez badarság, hisz a jobboldal már tíz éve kormányoz. Ám ha elolvassuk a PestiSrácok.hu-n közölt tényfeltáró sorozatát, rájövünk, hogy egészen másról van szó: a magyar médiát lenyúlta a „vörös polip”.

– A „vörös polip” hálózata tudatosan készült a rendszerváltásra. A ’70-es évek végén a kommunista diktatúra vezetése és a körön belüli emberek tudták, hogy a rendszer előbb-utóbb véget ér. Az adósságcsapda előbb-utóbb megfojtja a népköztársaságot.

Ezért elkezdtek tervezni egy új világot, és megszervezni az akkori politikai, gazdasági, kulturális tőkéjük átmentését.

Rendszerszerűen küldték ki a megbízható, nagyon gyakran kádercsemete fiatalokat Nyugatra, ösztöndíjakat kaptak, nyelveket tanulhattak, elhelyezkedtek Brüsszelben, Párizsban, Berlinben, tehát olyan helyeken, ahol az európai pénzügyi és politikai elittel jó kapcsolatokat építhettek ki – ezek később kapóra is jöttek nekik. A kiépítést egyébként visszavonom: tudjuk, hogy ezek a kapcsolatok végig megmaradtak a huszadik században, lásd Borvendég Zsuzsanna könyvét a zavartalan exnáci–kommunista üzletelésről. Nem kellett itt már kiépíteni semmit, legfeljebb megerősíteni.

Gyurcsány Ferenc és Gyárfás Tamás a könyv főszereplői

– Tudna említeni pár olyan egyetemet, iskolát, amely garanciája volt a fantasztikus karriereknek?

– Voltak bizonyos gócpontok, kiemelt iskolák, akik ott végeztek, azok később jellemzően befutottak, és ’90 után szinte kivétel nélkül MSZP–SZDSZ közeli emberek lettek. Közgazdászokat küldtek ki – zömmel a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzetteket –, akikből később vezető szakemberek lettek, fajsúlyos pozíciókba kerültek. Az ELTE jogi karának Demszky-féle nemzedékéből (hetvenes évek eleje, közepe) szinte mindenki befutott ember lett. Báron György filmesztéta a kulturális élet befolyásos alakjává vált, Majtényi László látszólag háttérfigura maradt, az alkotmányjogász, aki mindig „körön kívül állt”, és megmondta mi a helyes irány. Az ellenzék lelkiismerete – véletlenül egy ex-ÁVH-s anyukával, már fiatalon bizalmi munkakörrel. Az impexes, pénzügyes családból származó Demszky előbb maoista, később liberális volt, és nem véletlenül belőle lett a főpolgármester. Ahogyan az is érthető, hogy vörös kokárdával emlékezett a tanácsköztársaságra – nagyapja még az említett Kominternhez húzott. De ugyanitt tanult Kéri László, Magyar György is, a baloldal leghírhedtebb ügyvédje. Ugyanezt a jelenséget az újságírás és a diplomácia területén is meg lehet figyelni, ahogy halad a kutatás, egyre jobban lehet látni, hogy milyen hálózatot építettek fel. A diplomácia terén maradva: a kétharmados Fidesz-kormány idején még számtalan olyan diplomata dolgozott, akik a moszkvai MGIMO-n (más néven: IMO-n) végeztek. Amikor ezt megírtuk a PestiSrácok.hu-on – komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek és jelenteknek –, elkezdődött egy felülvizsgálat, mert mégis hogyan dolgozhattak a külügyben a legdurvább szovjet bekötöttséggel gyanúsítható emberek?

Megválaszolom: ott kellett dolgozniuk, ahogyan rendszerszerű volt, hogy a szintén MGIMO-s Frei Tamás, Hardy Mihály, Simon Ernő, Dési András és a többi is befutott. A motyogós, apró Frei hogyan lehetett a tévé csillaga? Egyáltalán, volt még olyan ország, ahol ennyi beszédhibás és/vagy kimondottan antipatikus ember a tévé arca lett?

– Tehát a „vörös polip” hálózata lényegében államot képezett az államban?

– A lusztrációs törvény elgáncsolásával az országnak semmi esélye sem volt megszabadulni ettől a hálózattól. Éppen Borvendég Zsuzsanna mondta azt, hogy ez a hálózat inkább már állam volt az állam fölött. Ezt leginkább a ’70-es, ’80-as években kialakult pénzügyi körre értette, akik lényegében állam fölötti szervezetként működtek. Míg a színfalak előtt zajlott a politikai rendszerváltás, a pénzügyi, kulturális és jogi világban nem volt cezúra. Semmiféle felülvizsgálat nem történt, az átvilágítások komolytalanok voltak, leginkább a III/III-asokat vizsgálták, a hálózat nagyjai, a valódi felelősök sosem kerültek elő.

– A politikát hogyan próbálták befolyásolni?

– A rendszerváltás előtt leginkább a bomlasztás jól bevált módszeréhez folyamodtak. Nem csoda, hogy a hagyományosan két legerősebb pártnak – a szociáldemokratáknak és a kisgazdapártnak – esélye sem volt 1990-ben a valódi sikerre. A szociáldemokraták a rendszerváltozás előestéjén több pártra bomlottak, be sem jutottak a parlamentbe. Schiffer Andrással és Borvendég Zsuzsannával éppen erről beszélgettünk a Pesti TV-ben februárban: az éppen MSZP-vé alakuló MSZMP számára a szocdemek voltak a legveszélyesebb riválisok. A kisgazdák élén pedig megzsarolt, már régen tönkretett, beszervezett emberek álltak – Vörös Vince és Pártay Tivadar –, így azért nehéz… A szocdemek szétbomlasztásáról amúgy Petrasovits Anna nagyon világosan, érthetően beszélt éppen a Magyar Nemzetben. Hogy valójában nem bal/jobb, hanem lokalista, nemzeti/globalista ellentét volt már akkor is. Arról meg, hogy hogyan jöhetett ilyen simán vissza az MSZP 1994-ben, éppen a könyvemben írok.

Az utolsó fejezet arról szól, hogyan nyúlta le ez a hálózat – a Springer Budapest vezetésével – a megyei napilapokat, ahol kivétel nélkül megtartották a régi kádereket.

Bányász, munkásőr, MSZMP- és KISZ-kádereket…

„A motyogós, apró Frei hogyan lehetett a tévé csillaga?” Fotó: Kurucz Árpád

– Érdekes, hogy amikor magyar tulajdonba kerültek a megyei lapok, a sajtószabadság végét hirdették.

– Igen, erre utaltam. Amikor a nyolcvanas évek végén bejött Magyarországra a konzervatív oldalra sorolt német Springer, mindenki örült neki. A küldöttség egyik vezetőjét, Joseph von Ferenczyt fantasztikus, önzetlen német–magyar médiacézárként mutatta be a sajtó. Megjött az idegenbe szakadt hazánk fia, és segít! Az persze már akkor gyanús lehetett, hogy nagyon is jóban volt Grószékkal, majd Némethékkel is. De az csak később derült ki róla, hogy a Katonapolitikai Osztály tisztje volt korábban. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Katpol vagy az állambiztonság küldte ki Németországba, hogy csináljon fedőcégeket, tevékenykedjen a könyvkiadás, a média területén, jól jött a valuta.

Az tény, hogy a Springer Budapest – vezetője Bayer József, egy tipikus futtatott közgazdász – nemsokára „elnyelte” a megyei lapok felét, felvásárolta a nyomdákat, a szerkesztőségeket, és új lapokat indított mindenhol.

Hiába állt ki a nyilvánvaló lenyúlás ellen akkor egységesen az SZDSZ, az MDF és a magyar sajtó jelentős része, az ügy – ahogyan ezen a vidéken általában – végül csendesen elhalt.

– Tehát a rengeteg olvasóhoz eljutó megyei lapokat megszerezték. De mi ebben a bűn?

– Ez csak az üzleti része volt. De mit csinált utána Bayer és a német–magyar Springer Budapest? Az elvileg kereszténydemokrata Springer? Mindenhová átvette a régi főszerkesztőket, akik nem is újságírók voltak, hanem mind az MSZMP régi kinevezettjei.

Bányászok, megyei nyaloncok, korábbi MSZMP-, későbbi MSZP-képviselők.

Volt, aki még 1990-ben elindult a választáson, és csodálkozott, hogy valaki ezt összeférhetetlennek tartotta. Bayerék velük sakkoztak, volt, akit ide-oda rakosgattak, ettől a laptól ahhoz, gondolom, oda, ahol el lehetett őket tüntetni (ha alkalmatlanok voltak), vagy ahol szükségük volt rájuk (ha ügyes végrehajtók voltak). Csengey Dénes, Csurka István és az akkori Beszélő (!) ezekkel az ügyekkel is foglalkoztak, ám ha bárki írt erről, azt máshol a szabad sajtó elleni támadásként értékelték, azzal riogattak, hogy elijesztjük a német barátainkat, üzletfeleinket. Ha arra gondolunk, hogy a németek és az osztrákok is a posztkommunistákkal akartak üzletelni, akkor ez az üzenet tulajdonképpen igaz volt…

– A jobboldali pártok miért nem figyeltek jobban a sajtóra? Az szinte közhely, hogy az MDF nem vette komolyan a sajtóügyeket.

– Csengey és Csurka igenis komolyan vették a sajtót, de úgy látom, hogy Antall József talán nem kezelte a helyén. Mintha azt gondolta volna, hogy a kiszámítható, polgári kormányzással meg lehet nyerni az újságírókat. De nem lehet túlságosan hibáztatni: elképesztő ellenszélben dolgoztak, a Kurír és a többi hálózati lap példátlanul undorító kampányt folytatott a kormány ellen.

A legegyszerűbb trükk a végig hangoztatott antiszemitázás, mucsaizás volt.

Nem kellettek ehhez zseniális propagandisták, maga a rendszer volt tökéletesen felépítve és átmentve. A könyvemből kiderül, hogy a vezető lapok és médiumok szinte mind ehhez a hálózathoz tartoztak, mindent megtettek azért, hogy az MDF megbukjon. Az általuk kialakított légkörben – amelyben például általános politikai tisztogatásnak hazudták a végül elmaradt felelősségre vonást – mindent el lehetett adni.

– Mondana erre egy példát?

– Például óriási sivalkodás támadt, amikor kirúgták Kanyó Andrást a Magyarország éléről 1990-ben. Akkoriban „oda a sajtószabadság” mottóval rengeteg cikk született az ügyről. Pedig mi történt valójában? Leváltottak egy főszerkesztőt, aki korábban ÁVH-s tiszt volt, később hírszerző, majd gátlástalan propagandista.

Egy normális országban ezt a váltást mindenki természetesnek vette volna. Sőt, talán pár évre rács mögé is dugták volna Kanyó elvtársat.

De hol voltunk mi ettől? Ugyanakkor a Népszabadság belpolitikai rovatvezetője, Vajda Péter is ÁVH-s volt. Gondoljuk, hogy majd az ő beosztottjai Kanyó ellen fognak írni?! Érdekes belegondolni abba, hogy a fiatal Uj Péter, a 444.hu jelenlegi főszerkesztője a ’90-es években a Népszabadságnál tanult meg mindent. Egy olyan szerkesztőségben, ahol egy ex-ÁVH-s propagandista volt a második, harmadik ember. Azok közé tartozom, akik messzemenően elismerik Uj teljesítményét, nevetséges lenne nem elismerni. De írt ő cikket az átmentett ÁVH-s újságírókról? Vagy a hálózatról? Nem nagyon találtam ilyet. Vajdára visszatérve: ez az elképesztő figura Gyurcsány alatt a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője lett. A kétezres években egy ex-ÁVH-s! Ez komoly, mert viccnek tényleg túl durva lenne.

„A legegyszerűbb trükk a végig hangoztatott antiszemitázás, mucsaizás volt” Fotó: Kurucz Árpád

– Mindenáron meg akarták buktatni a kormányt?

– Az MDF-kormány idején végig ment a kőkemény propaganda. A média, a PR, a marketing piacát mind gond nélkül megtartotta ez a hálózat, visszanézve láthatjuk, hogy túl sok esélye nem volt az MDF-nek.

Jó előre megágyaztak az elégedetlenkedésnek, azt propagálták, hogy Magyarország pár év alatt utolérheti Ausztriát, sokan tehát ezt várták.

De minden fronton zajlott a társadalomérzékenyítés: amikor a magyarok bekapcsolták a Szomszédokat, amit az MSZP egyik kedvenc tévése, Horváth Ádám rendezett és írt, csupa panaszkodást hallhattak benne. Százszor elhangzott, hogy semmi sem változott, visszasírták a régi rendszert, tudatos agymosás volt a sorozat.

– Csengey Dénes furcsa halála összefügg bármilyen módon a vörös hálózattal? Elvégre az MSZMP vagyonátmentését, az MSZP üzleti ügyeit firtatta a halála előtti időszakban.

– Tudok annyit a magyar hálózat működéséről, a bolgár, szovjet vonal keménységéről, hogy egy gyilkosságot is el tudjak képzelni. De csak mint lehetséges verziót.

Sokan gyanakodtak arra, hogy eltették láb alól.

Végvári József állambiztonsági tiszt szava nyilván messze nem szentírás – ő volt a Dunagate egyik kulcsszereplője, ő leplezte le, hogy kollégái éppen megsemmisítik a dossziékat –, de Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilmünk forgatása közben tett egy érdekes megjegyzést. Amikor azt kérdeztük, hogy volt-e olyan, akit a hálózat eltett az útból, Csengeyt említette. Majd elhúzta a nyaka előtt a kezét. Lódított? Nem tudom, viszont tény, hogy a kulturális területen dolgozott őrnagyként, lehetett rálátása az ügyre.

– Amennyiben így történt, miért kellett őt kiiktatniuk?

– Csengey nagyon népszerű, valamennyire még a baloldali, liberális körökben (most nyilván nem a gyűlölettel teli csúcsértelmiségiekre, véleményvezérekre gondolok) is elismert művész, politikus, higgadt, de radikális gondolkodó volt. Hasonló elveket képviselt, mint Csurka, de nem követte el az ő hibáit. Sohasem lehetett antiszemitizmussal megvádolni. Politikailag, morálisan feddhetetlen volt, nem lehetett sem lejáratni, sem megvásárolni. Jól, rétori érzékenységgel és tudással beszélt, sokan el tudták volna képzelni miniszterelnöknek is. Ráadásul kérlelhetetlen antikommunista volt, radikális, szókimondó – ezek mind olyan személyiségjegyek, melyek kényelmetlenné, veszélyessé teszik az állambiztonság szempontjából.

Ha a magát éppen átmentő posztkommunista hálózat „fejével” (ez persze képzavar, hiszen sok feje, „egyre több” feje van) gondolkodom, akkor Csengey kétségtelenül „útban” volt.

Az is tény, hogy ahogyan a próféták és a nagy művészek, ő is magas hőfokon égett – talán ebbe pusztult el. Jó lenne egyszer a lehető legalaposabban utánajárni ennek.

Antall József mellett (a képen balra) Csengey Dénes. A lehetséges utód? Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

– Gyakran elhangzik, hogy a fiúk nem felelősek apjuk bűneiért – ezzel a bibliai hivatkozással leginkább a hálózat tagjai szeretnek mentegetőzni. Például azok, akik folytatják a családi vállalkozást. Ma milyen érdek tartja egyben a vörös hálózatot?

– Azért elég kényelmes egy ilyen hálózatba tartozni. Vegyük például Vámos Miklóst és Bodor Ádámot. Melyikük a „jobb” író? Szerintem nincs az az elfogult kritikus, aki le merné írni, hogy Vámos. Mégis őt futtatják évtizedek óta, költséges kampányokkal támogatják, a könyvei fantasztikus kiadásban repülnek ki a nyomdákból. A kilencvenes években felépítették a tévében azzal az álértelmiségi, rettenetes műsorral, ahol azzal a szegény kisgyerekkel bohóckodott. Már kamaszként sem értettem, hogy hogyan került egy ilyen szürke, furcsa alak a tévébe. Ő lett az „író” a tömegeknek, ahogyan régebben a katpolos Berkesi András vagy a szelep szerepet betöltő Moldova György. Mindketten magvetősök, erre még visszatérek. Direkt nem szegény Esterházyt említem a kortársak közül, akit elismerek, Spirót, akit remeknek tartok, vagy Krasznahorkait, aki a kedvenc magyar íróm marad mindörökre. Mert ők kiérdemelték a felfuttatást a tehetségükkel is.

Ha a hálózatot vizsgálom, akkor viszont „a Vámosok” az érdekesek.

Nem a zseniális Hofik, hanem „a Farkasházyk” – az „utazóhalak”. Azokra a halakra gondolok, akik a cápák és cetek testére tapadva vitetik magukat. Ez az igazán fontos, azt látni, hogy hogyan építették fel a nyolcvanas évektől a Farkasházykat, a Vámosokat, a Frei Tamásokat – a náluk sokkal tehetségesebb emberek helyett. Farkasházy egy normális országban csak egy üzemi lap viccrovatát vezethetné. Pártnyalonc múltja miatt legfeljebb munkásőrgyűléseken poénkodhatott volna. Nálunk? Véleményvezér, politikaformáló lett.

– Tehát a hálózat embereinek garantált volt a siker, bármennyire is voltak alkalmasak vagy alkalmatlanok?

– Hadd térjek vissza Vámosra! Nem személyeskedem, emberileg nem ismerem, de hozzáköt egy rettenetes fiatalkori élmény. Egyszer kaptam egy távoli rokontól egy Vámos-könyvet, azt tudta rólam az illető, hogy sokat olvasok, de azt nem, hogy mit. Fiatal voltam, akkoriban főleg Salingert, Updike-ot és Vonnegutot bújtam. Ezek után belenézni ebbe a Vámos-könyvbe egészen furcsa élmény volt. Nem emlékszem a címére, elképesztően rossz volt. Egy év múlva újra megpróbáltam. Nem értettem, hogy mi ez. A komoly regényekhez képest mintha csak egy műkedvelő írta volna. Történetesen egy olyan embertől kaptam, akiről tudtam, hogy nem olvasott. Jót akart, tudta, hogy Vámos író, én meg szeretem az irodalmat. Őt látta a kirakatban, a tévében. De nem is ez az érdekes, hanem a hálózati kapcsolódás: kevesen tudják, hogy Vámos Miklós apja Rajk László titkára volt. Ő maga meg az ELTE jogi karán tanult. Ugyanabba a kivételezett csoportba tartozott, akikről már beszéltem. Nem véletlen, hogy Demszkyék mellett az ő neve is felbukkan az állambiztonsági iratokban a maoista, „újbalos” kör kapcsán. Meglepő, ha azt mondom, hogy már 1972-től megjelentek az elbeszélései a Magvetőnél? Éppen a Magvetőnél? Amelyet akkor ugye az egykori katpolos, ÁVH-s Kardos György vezetett?

A tézisem egyszerű: a hálózat működése szerint Vámos Miklósnak, Vámos Tibor elvtárs fiának egyszerűen be kellett futnia.

Ahogyan Juszt Lászlónak, Juszt Lajos miniszterhelyettes – amúgy nem éppen képernyőre termett – fiának is. Sikerességük – ahogyan a visszás rendszerváltoztatás, a hálózat átmentése – előre meg volt írva. Be „kellett” futnia mindnek. Azon a területen, amelyet választott. Ha tehetséges, ha tehetségtelen, ha középszerű, ha zseniális. Nem történhetett máshogy.