Fotó: Gyulai Várszínház
A színpadkép letisztult, pusztán jelzésértékkel jelennek meg a színház vagy az öregség szimbólumai, (próbababa, Jászai Mari arcképe, tolókocsi). Nem is hiányzik parádésabb jelmez vagy technikásabb színpadhasználat. Ami igazán fontos, ahhoz nem is illik, talán csak a puritán egyszerűség, csak őszinte, sallangoktól mentes tér és színházi eszköztár. Ezúttal maga a szöveg „játszik”, persze Szilágyi Enikő értő, érző tolmácsolásában megszólalva.
Számos érték felszámolódásáról tesz szomorú tanúbizonyságot e dramatikus egységgé gyúrt, Szilágyi Enikő, Jászai Mari, Babits Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Szőcs Géza művekből összegyúrt monodráma, mégis megrendülünk, amikor „végső döfésként” a nő, a nőiség meggyalázásáról számol be lírai-drámai alanyunk, talán azért, mert ekkor válik láthatóvá, hogy az értékválság nemcsak közügyeket érint, hanem már a magánélet, a család mentsvárát is felszámolta. Mélyen megrázó életrajzi elemeknek lehetünk fültanúi, a nemzetről szóló apokaliptikus víziók képzetét pedig csupán az olyan részletek ellensúlyozzák, mint amelyek közül a színdarab minden bizonnyal legszebb sorai is kikerültek.: „…amíg a nemzet távolodott / az Istentől, akkor is közeledett hozzá, csak a / hosszabbik utat választotta.”
Mindezek ellenére a Mi lennék nélküled? nem panaszkodik, hanem emlékeztet, nem elkedvetlenít, hanem tettekre sarkall, nem fenyeget, hanem szelíden javasol, s az esztétikumán túl ebben az attitűdjében áll a legnagyobb értéke.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!