Amikor ikonikus színésznők emléke előtt tisztelgünk, hajlamosak vagyunk a személyiséget az életmű főbb állomásaira és a fontosabb szerepekre redukálni, s nem számolunk a valaha élt ember benső vívódásaival, a nagyszerű elme töprengéseivel. Pedig sokszor épp a személyes megnyilvánulások, a kétségek jellemzik hívebben a géniuszt is. A Gyulai Várszínház saját fejlesztésű előadásában, Szilágyi Enikő Mi lennék nélküled? című monodrámájában Jászai Mari naplójának részleteiből építkező, lírai, vallomásos nyelv elevenedik meg. Az egyszereplős előadás mintapéldája annak, hogy filozofikus és erkölcsi kérdések hogyan válhatnak egyszerre egyedivé és intimmé, ugyanakkor miként maradhatnak mindenkor univerzálisak.
„Mint a munkás, ha elállítja gépeit / gyásza jeléül, állítsd el titokzatos szövőszéked, Poézis” – hangzanak el felütésként Babits Mihály Jászai Mari halálára írt sorai, melyek szinte eposzi magasságokban kezdik el szőni az előadás szövetét. Azt a szövetet, mely később varázsszőnyegként libben múlt és jelen, pátosz és profanitás, felháborodás és hitvallás között.
Bár az előadás számos ponton ragaszkodik Jászai Mari naplójához, az elmesélt témák, mintha egytől egyig a jelenben játszódnának. Emberi, vallási, nemzeti értékek relativizálódásáról hallhatunk, olyanokról, minthogy például Petőfit szánalmas bohócnak nevezi valaki; s legyen szó a XIX. század végéről vagy a XXI. század elejéről, kocsmai beszédről vagy közösségi oldalakon tett kommentről, az emberi természet, úgy tűnik, nem változik: „sajtószabadság van, lehet locsogni, / mocskolódni, sárral dobálni, gyalázni, rém- és / álhíreket terjeszteni, beletaposni lélekbe, hitbe, / vallásba, emberi méltóságba s mindezt / büntetlenül az emberi jogokra és a demokráciára / hivatkozva” – szól a summázat.
Mint ahogy a szabadság helyett uralkodó szabadosságért, úgy az országon, nemzeten belüli ellenségeskedésért sem kell feltétlenül a múltba utaznunk, s ugyanilyen aktuálisak a Szózat súlyos szavai is, melyek imaként és könyörgésként az előadás derekán csendülnek fel. Míg hazáról és szabadságról Vörösmartyt faggatja Szilágyi Enikő, addig a színészi hitvallásról Petőfit kérdezi, s előtérbe kerül a karakter mögötti, valós én problematikája is: „Senki voltam, ezért tudtam mindenki lenni a színpadon.” A színésznek a szerepével, a valóságnak a színházzal való, folyamatos párbeszédére hívják fel a figyelmet az olyan, szándékos gesztusok is, mint például a fénytechnikusnak való kiszólások vagy a pillanatnyi leállások. Mindezek mégsem elidegenítő szándékú attitűdből fakadnak, inkább mintha a nézőpontok sokféleségét láttatnák, a dialektika szükségszerűségét hangsúlyoznák.
