A visszaemlékezések szerint soha nem improvizált, aprólékosan begyakorolt és hatásában többször tesztelt minden poént, geget, helyzetkomikumot. Ilyen fokú önállósága ma színésznek nincs (hacsak nem ő a producer vagy a producer szeretője is), hiába divatosabb ma az improvizáció, hisz ma a rendezői színház korszakát éljük, minden mozdulat hátterében direktori koncepciók és víziók örvénylenek, amit aztán a színész megtölt élettel, és amihez hozzátesz. Formához gondolatot, gondolathoz formát. Eszméhez módszert, módszerhez eszmét. Latabárnak nem volt szüksége ilyen machinációkra, nála mindez egy volt. Örök maszkját mindnyájunk arcából, hangulatainkból, érzéseinkből rakta össze. Ilyen értelemben varázsló is volt.
Olvastam valahol, hogy legesszenciálisabb, leglatabáribb szerepe Peti bohóc volt a Fel a fejjel című filmben. Újra is néztem egyik ikonikus jelenetét. Hárman állnak a kivégzőosztag előtt, középen Latabár. Egyik társa megkérdi tőle: Fél? Mire ő: Nem, csak kicsit szokatlan. Első kivégzésem.
Aztán meggyőzi hóhérait, hogy utolsó kívánságként még előadhassa Peti bohóc világszámát. A világ egyik legfergetegesebb abszurd, groteszk börleszkje bontakozik ki a csőre töltött fegyverek előtt, harmonikává változó szivartárcával, furulyává változó szivarral, tyúkkal, cirkuszi elefánttal, zsonglőrkellékké váló tyúktojással, majd kézigránáttal. A mindenkori homo ludens életigenlése cirkuszporonddá változtatja a halál völgyét.
Amíg tudunk Latabáron, de főleg Latabárral nevetni, nagy bajunk nem eshet, bármerre is fordul ez a furcsa világ. Lám, ő ebben is mérföldkő.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!