Egérfejes kenyér a bányában avagy „magyar vagy-e, te disznó?”

A doni halálbányában a humorosabb részek, helyzetek olyan hamar válnak tragikussá és viszont.

Zilahy Lajos, a Horthy-korszak egyik legnépszerűbb írója és a Hadifogoly magyarok története című könyv egyik szerkesztője hosszú, fárasztó nap után érkezett haza a lakására, és egy míves ügyvédi bőrtáskát talált az asztalán. Benne persze egy kézirat volt, amelyet azért raktak bőrtáskába, hogy nehogy „véletlenül” elvesszen, hisz egy elkallódott papírhalommal csak el lehet számolni, de egy értékes táskával már nehezebb. Zilahy habozott, nem tetszett neki a csel, bár elismerte, hogy elmés ötlet. Éjfélkor, lefekvés előtt úgy döntött, hogy beleolvas, hátha könnyebben elalszik. Csakhogy alvás helyett reggel hétig elolvasta az egészet, mert nem tudta abbahagyni; és bár csábítóan hangzik a könyv előszavában ez az egyébként valódi anekdota, Kádár Lajos A doni halálbánya című könyve valóban letehetetlen, mert nem egy hagyományos regény, hanem életszagú, regényes napló, amelynek fordulatait egy minden díjjal megkent író sem tudná kitalálni.

Mert őszintén, ki lehetne találni azt, hogy az orosz hadifogságba esett magyaroknak a szintén fogoly muszlim tatárok hoztak kalácsot és vodkát szentestére, mert a papjuktól azt hallották, hogy ez nekünk magyaroknak nagy ünnep, és különben is rokonok vagyunk; vagy azt, hogy Kádár Lajos hadifoglyot egy szénbánya finn főmérnöke menti meg szerb és cseh üldözőitől, majd amikor újra menekülnie kell és beleesik egy jéghideg folyóba, egy kalyibás oláh menti meg a megfagyástól – csak azért, hogy reggel átadja egy kozáknak; vagy azt, hogy egy zsidó disznóólában bújik el, és egy orosz polgármester véresre veri, hisz titokban kijárogatott a fogolytáborból és a lányának udvarol. Hát azt, hogy a cseh légiósok az általuk kiéheztetett halott magyar hadifoglyokban gyönyörködnek, és amikor egy „kórházban” lábadozik, egy orosz felcsernő valahonnan előkeríti Mikszáth Kálmán Különös házasságát, ezzel jócskán utalva arra, hogy Kádár Lajosnak mit kellene lépnie, és persze Kun Béla egy hamis Pesti Hírlapot lóbálva próbálja uszítani és rávenni a magyar hadifoglyokat, hogy álljanak be a Vörös Hadseregbe. Nem, ehhez még Hollywood is kevés.

A juhászbojtárból lett írót méltatlanul kevesen ismerik
Fotó: PIM

És különben is, ez még semmi az igazán érdekes történetekhez képest. A doni halálbánya annyira fordulatos könyv, hogy csakis olyan ember írhatta, akivel mindez megtörtént. Hitelességét az bizonyítja, hogy a történet nem követ semmiféle elbeszélői mintát, ezt a történetet az élet írja. Egy parasztfiú élete, aki megjárta a doberdói és az oroszországi harcterek poklát. Nem csoda, hogy 1936-ban Móricz Zsigmond méltatta és ajánlotta A doni halálbányát, az első regényt, amely egy parasztbaka szemszögéből ábrázolta az orosz hadifogságot, s mint írta „nyolcszázezer földműves magyar szenvedett a hadifogságban, ez az egy fiú, egymaga közli a típust”.

Nos lehet, hogy Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról és Veres Péterről hallottunk, de valószínű, hogy Kádár Lajos egyik legelfelejtettebb népi – és nem népies – írónk. Az 1896-ban született, tiszaalpári Kádár Lajos juhászbojtár volt, majd Pesten szinte mindenben kipróbálta magát, végül a pincérkötényt angyalbőrre cserélve harcolt a világháborúban. 1916-ban esett hadifogságba, ahol a kényszermunka közben kitört kommunista forradalom, majd a polgárháború idején a magyar bakák nem akarták az életüket feláldozni sem a fehérekért, sem a vörösökért. Ha csak tehették, megszöktek, „kifele igyekeztünk a Don-vidékről, hogy nyoma se legyen bányának”, majd újra és újra megszöktek, hogy mielőbb hazaérhessenek. Kádár 1918 áprilisában érkezett vissza Budapestre, és újra átélte azt, amit már egyszer Oroszországban: behívták, hatalomra jutottak a vörösök, 1919-ben Stromfeld Aurél vezetésével pedig Bártfáig kergették a betolakodó cseheket. És utána Trianon.

A hazaszeretet filmbe illő, megható jelenetét beszéli el Kádár Lajos, amikor meghiúsult szökésük után egy orosz fogdába vezették őket:

„A terem közepén magányos asztalnál egy őrnagy ült, nagy iratcsomóba volt elmélyülve. Már vagy tíz percig állhattunk ott, mikor felnézett. Hozzánk lépett. Vikor állt hozzá legközelebb, rákiáltott:

– Anu ti kakoje nacionál? (Milyen nemzetiségű vagy?)

Vikor hangosan azt felelte:

– Ja szám magyar.

Mikor a magyart kimondta, az őrnagy egy rettentő pofont adott neki és már elébem is lépett. Szemei szúrósak voltak, tekintetéből csak rosszat olvastam ki.

– Na, hát te magyar vagy-e? – kiáltott rám.

– Igen – feleltem neki jó hangosan, szeme közé nézve.

Én még a Vikor pofonjánál is nagyobbat kaptam, úgyhogy elestem, a fejem pedig bevágódott egy íróasztal sarkába. Olyan púp lett helyén, mint egy tyúktojás. Most Sági következett.

– Te magyar vagy-e, te átkozott? – ordított rá Ságira, aki nem akart meghunyászkodni és jó hangosan kiáltotta:

– Magyar vagyok!

Most Ságinak esett neki, de őtet már ököllel verte agyba-főbe, úgyhogy orrán-száján kibuggyant a vér. Most pedig Tolnaihoz ugrott, mindkét kezével elkapta a mellén a blúzt és minden erejéből megrázta.

– Magyar vagy-e, te disznó?

– Magyar vagyok én is – kiáltotta Tolnai.

A dühtől habzó szájjal ugrott Tolnaira, hatalmas pofont mért rá, majd mindkét vállát megragadta és úgy belerúgott, hogy vagy három métert esett előre. Azután rávetette magát és a fejét kezdte rugdosni, majd a mellére térdelt.”

Szép tiszta, egyenes magyarsággal megírt könyvéből tényleg nem érdemes többet idézni, mert nem szeretném elrontani az olvasás örömét. A doni halálbányában a humorosabb részek, helyzetek olyan hamar válnak tragikussá és viszont. Amikor a szénbányában összegyűjtik a sok kenyérbe nem való dolgot, amit az ehetetlen kenyerükben találtak, a következő listát írják össze: „ruszli, svábbogár, egérfej, légy, poloska, patkószeg, tetű, minden volt benne”. Igazi fogolykoszt. A szerb felügyelőjük napi egy rubelüket is ellopta, míg ők éheztek, ő kolbásszal tömte magát és k…rvázott.

De azt talán még érdemes megemlíteni, hogy a hadifoglyok között ugyanolyan háború dúlt, mint a harctereken. A közös hadseregből fogságba esett csehek, szerbek rögtön légiókba szerveződtek, az oroszok kötelékében harcoltak és magyarellenességük minden szinten megnyilvánult: a magyar foglyokat kínozták, sokszor megölték. Egyszer azt mondták Kádáréknak, hogy minek mennének haza Magyarországra, hisz nemsokára úgyis megszűnik. Viszont annál érdekesebb az, amit a „tótokról”, a szlovákokról ír. Többségük ugyanis nem akart beállni a cseh légióba, sokukat csak kényszerrel sorozták be, mert inkább a magyarokhoz húztak, és ennek hangot is adtak. Ennyit a kibékíthetetlen szlovák–magyar ellentétekről, amelyeket leginkább a cseh birodalomépítő propaganda élezett ki, semmint valami ősi, kiengesztelhetetlen ellenszenv következménye lenne. Kádár azt is világosan leírja, hogy sok magyar csak azért állt be a Vörös Hadseregbe, hogy megbosszulhassa a csehektől elszenvedett sérelmeket, ezeket „muszáj kommunistáknak” nevezte. Mert az író egyáltalán nem volt elfogult, minden nemzetiség megmutatta a jó és a rossz arcát abban a képtelen helyzetben, a magyarok, és kivel mással, mint a magyarokkal szemben: „… a fogolytáborban, ahol az emberek legnagyobb része pesti volt, ezek egymást fosztogatták, de az oroszok egyáltalán nem törődtek velük. Ha valakinél pár fillért sejtettek, százféle trükkel rávetették magukat a pesti vagányok.”

Kádár Lajos: A doni halálbánya. IdőJel Kiadó, 2020.