Egérfejes kenyér a bányában avagy „magyar vagy-e, te disznó?”

A doni halálbányában a humorosabb részek, helyzetek olyan hamar válnak tragikussá és viszont.

A juhászbojtárból lett írót méltatlanul kevesen ismerik
Fotó: PIM

És különben is, ez még semmi az igazán érdekes történetekhez képest. A doni halálbánya annyira fordulatos könyv, hogy csakis olyan ember írhatta, akivel mindez megtörtént. Hitelességét az bizonyítja, hogy a történet nem követ semmiféle elbeszélői mintát, ezt a történetet az élet írja. Egy parasztfiú élete, aki megjárta a doberdói és az oroszországi harcterek poklát. Nem csoda, hogy 1936-ban Móricz Zsigmond méltatta és ajánlotta A doni halálbányát, az első regényt, amely egy parasztbaka szemszögéből ábrázolta az orosz hadifogságot, s mint írta „nyolcszázezer földműves magyar szenvedett a hadifogságban, ez az egy fiú, egymaga közli a típust”.

Nos lehet, hogy Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról és Veres Péterről hallottunk, de valószínű, hogy Kádár Lajos egyik legelfelejtettebb népi – és nem népies – írónk. Az 1896-ban született, tiszaalpári Kádár Lajos juhászbojtár volt, majd Pesten szinte mindenben kipróbálta magát, végül a pincérkötényt angyalbőrre cserélve harcolt a világháborúban. 1916-ban esett hadifogságba, ahol a kényszermunka közben kitört kommunista forradalom, majd a polgárháború idején a magyar bakák nem akarták az életüket feláldozni sem a fehérekért, sem a vörösökért. Ha csak tehették, megszöktek, „kifele igyekeztünk a Don-vidékről, hogy nyoma se legyen bányának”, majd újra és újra megszöktek, hogy mielőbb hazaérhessenek. Kádár 1918 áprilisában érkezett vissza Budapestre, és újra átélte azt, amit már egyszer Oroszországban: behívták, hatalomra jutottak a vörösök, 1919-ben Stromfeld Aurél vezetésével pedig Bártfáig kergették a betolakodó cseheket. És utána Trianon.

A hazaszeretet filmbe illő, megható jelenetét beszéli el Kádár Lajos, amikor meghiúsult szökésük után egy orosz fogdába vezették őket:

„A terem közepén magányos asztalnál egy őrnagy ült, nagy iratcsomóba volt elmélyülve. Már vagy tíz percig állhattunk ott, mikor felnézett. Hozzánk lépett. Vikor állt hozzá legközelebb, rákiáltott:

– Anu ti kakoje nacionál? (Milyen nemzetiségű vagy?)

Vikor hangosan azt felelte:

– Ja szám magyar.

Mikor a magyart kimondta, az őrnagy egy rettentő pofont adott neki és már elébem is lépett. Szemei szúrósak voltak, tekintetéből csak rosszat olvastam ki.

– Na, hát te magyar vagy-e? – kiáltott rám.

– Igen – feleltem neki jó hangosan, szeme közé nézve.

Én még a Vikor pofonjánál is nagyobbat kaptam, úgyhogy elestem, a fejem pedig bevágódott egy íróasztal sarkába. Olyan púp lett helyén, mint egy tyúktojás. Most Sági következett.

– Te magyar vagy-e, te átkozott? – ordított rá Ságira, aki nem akart meghunyászkodni és jó hangosan kiáltotta:

– Magyar vagyok!

Most Ságinak esett neki, de őtet már ököllel verte agyba-főbe, úgyhogy orrán-száján kibuggyant a vér. Most pedig Tolnaihoz ugrott, mindkét kezével elkapta a mellén a blúzt és minden erejéből megrázta.

– Magyar vagy-e, te disznó?

– Magyar vagyok én is – kiáltotta Tolnai.

A dühtől habzó szájjal ugrott Tolnaira, hatalmas pofont mért rá, majd mindkét vállát megragadta és úgy belerúgott, hogy vagy három métert esett előre. Azután rávetette magát és a fejét kezdte rugdosni, majd a mellére térdelt.”

Szép tiszta, egyenes magyarsággal megírt könyvéből tényleg nem érdemes többet idézni, mert nem szeretném elrontani az olvasás örömét. A doni halálbányában a humorosabb részek, helyzetek olyan hamar válnak tragikussá és viszont. Amikor a szénbányában összegyűjtik a sok kenyérbe nem való dolgot, amit az ehetetlen kenyerükben találtak, a következő listát írják össze: „ruszli, svábbogár, egérfej, légy, poloska, patkószeg, tetű, minden volt benne”. Igazi fogolykoszt. A szerb felügyelőjük napi egy rubelüket is ellopta, míg ők éheztek, ő kolbásszal tömte magát és k…rvázott.

De azt talán még érdemes megemlíteni, hogy a hadifoglyok között ugyanolyan háború dúlt, mint a harctereken. A közös hadseregből fogságba esett csehek, szerbek rögtön légiókba szerveződtek, az oroszok kötelékében harcoltak és magyarellenességük minden szinten megnyilvánult: a magyar foglyokat kínozták, sokszor megölték. Egyszer azt mondták Kádáréknak, hogy minek mennének haza Magyarországra, hisz nemsokára úgyis megszűnik. Viszont annál érdekesebb az, amit a „tótokról”, a szlovákokról ír. Többségük ugyanis nem akart beállni a cseh légióba, sokukat csak kényszerrel sorozták be, mert inkább a magyarokhoz húztak, és ennek hangot is adtak. Ennyit a kibékíthetetlen szlovák–magyar ellentétekről, amelyeket leginkább a cseh birodalomépítő propaganda élezett ki, semmint valami ősi, kiengesztelhetetlen ellenszenv következménye lenne. Kádár azt is világosan leírja, hogy sok magyar csak azért állt be a Vörös Hadseregbe, hogy megbosszulhassa a csehektől elszenvedett sérelmeket, ezeket „muszáj kommunistáknak” nevezte. Mert az író egyáltalán nem volt elfogult, minden nemzetiség megmutatta a jó és a rossz arcát abban a képtelen helyzetben, a magyarok, és kivel mással, mint a magyarokkal szemben: „… a fogolytáborban, ahol az emberek legnagyobb része pesti volt, ezek egymást fosztogatták, de az oroszok egyáltalán nem törődtek velük. Ha valakinél pár fillért sejtettek, százféle trükkel rávetették magukat a pesti vagányok.”

Kádár Lajos: A doni halálbánya. IdőJel Kiadó, 2020.