Halhatatlan szerelem és rozsdás falak Veronában

A világirodalom leghíresebb szerelmi történetét, William Shakes­peare Rómeó és Júlia című tragédiáját Vidnyánszky Attila rendezésében vitte színpadra a Nemzeti Színház. A rendkívüli időben, a világjárvány ideje alatt született előadás a reneszánsz korba repít vissza. A látvány lenyűgöző, a zene hatásos, a színészek alakításai pedig a darabhoz méltón hirdetik a szerelem mindenhatóságát. Az előadást ma este mutatják be, de szombaton és vasárnap, illetve a jövő évadban is műsorra tűzi a teátrum.

Fotó: Eori Szabo Zsolt

Irodalomtudósok 1596-ra teszik Shakes­peare Rómeó és Júlia című tragédiá­jának elkészültét, amelyből azóta az operától a balettelőadáson és a musicalen át a kosztümös filmig számos feldolgozás készült. Ráadásul néhány éve egy brit kutatásból az is kiderült, hogy a Rómeó és Júlia Shakespeare legolvasottabb műve. Idehaza 1793 óta játsszák, a Nemzetiben 1844-ben mutatták be először, s legutóbb huszonöt éve láthatta a közönség. Olyan színészlegendák szerepeltek a darabban, mint például Beregi Oszkár és Bajor Gizi, Darvas Iván és Tolnay Klári, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva, Sztankay István és az áprilisban elhunyt Törőcsik Mari.

A Nemzeti Színház színpadán ezúttal Hercegh Péter és Szász Júlia alakítja a címszereplőket, méghozzá nem is akárhogyan: Hercegh Péter néhány óra alatt nagy utat jár be, a szemünk előtt válik fiúból férfivá. Rátermettségét pedig az erkély- és a Tybalttal vívott csatajelenetben is bizonyítja, emellett akrobatikus mozdulatokkal jár-kel Verona rozsdás emelvényein. Szász Júliát érzékeny, bájos és törékeny alkata teszi tökéletessé Júlia szerepére. Szép párt alkotnak a színpadon, s magukban hordozzák a szerelem elpusztíthatatlanságát. Kettejük legemlékezetesebb jelenete kétségtelenül az, amikor a bálban megpillantják egymást. Ráadásul egy David Bowie-szám szól a háttérben hangosan. Az ezer évet felölelő, gazdag zenei válogatás mindvégig meghatározó eleme az előadásnak, bár olykor épp a zene miatt kevésbé figyelünk a szövegre, illetve kevésbé halljuk. Holott Shakespeare szövege Mészöly Dezső fordításában nyelvi finomságokkal teletűzdelt, úgyhogy érdemes odafigyelni rá, hallgatni dallamosságát, a benne rejlő játékosságot.

Igazán örvendetes, hogy Vidnyánszky Attila több bátor rendezői megoldást is beemelt a darabba. A művet ugyan nem aktualizálta (bár abból a szempontból nagyon is aktuális, hogy a tragédiában is járvány pusztít), de kortalan térbe és zenei közegbe ágyazta. A tér már az első pillanattól hatása alá keríti a nézőt: Czieg­ler Balázs rozsdás hatású falakat álmodott meg, amelyekre számtalan Shakespeare-idézet és egy hatalmas kereszt került. Mindemellett a látványt tovább fokozza, hogy az idézetek világítanak. A szereplők lába alá épített kripták pedig szimbolikus jelentéssel bírnak: a szerelmesek sorsában mindvégig ott van az elkerülhetetlen halál. Berzsenyi Krisztina jelmezeiben a reneszánsz és a modern kor páratlan módon ötvöződik. A Montague és a Capulet család öltözékében más-más színek hangsúlyosak.

A szímszereplők at álarcosbál forgatagában
Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A két főszereplőn kívül a Júlia dajkáját alakító Nagy Mari és a Lőrinc barát szerepébe bújó Blaskó Péter színpadi játékát kell kiemelnünk. Nagy Mari hitelesen játssza a bohókás, segítőkész, szerethető dajkát, s a humorát is megcsillantja. Míg Blaskó Péter bölcs, lelki vezetőként egyengeti a szerelmesek útját, s a közönséghez is van néhány kedves szava.

A hosszú kihagyás után színházba menni igazi ünnep, ami nemcsak rajtunk, nézőkön, hanem a színészek játékán is érződik: minden pillantásuk hálás, hogy újra élőben, közönség előtt játszhatnak. A színpadon pedig megtörténik a varázslat: elidőzhetünk a szerelem mellett, miközben hatalmas energiák szabadulnak fel. De mit üzen a mai nézőnek a Rómeó és Júlia? Azt, hogy a legádázabb világban is jelen van a halhatatlan szerelem, amiért érdemes élni.