Hősökkel, közös tömegsírban

Szibériába került, vagy a fehéregyházi kukoricásban szúrták le Petőfi Sándort, a nemzet költőjét? Álhírek, mendemondák százai keltek szárnyra az elmúlt csaknem két évszázadban. A költő halálát eddig főleg irodalomtörténészek kutatták, pedig a megoldást nem tőlük kell várni.

Petőfi halála: Marastoni József litográfiája Lotz Károly rajza után Forrás: Wikipédia

A rendszerváltás idején is hasonló ellenérzésekből térhetett vissza új formában a Szibéria-történet; a párhuzam is érdekes, hiszen azelőtt szinte fél évszázadig nem lehetett beszélni a szovjet deportálásokról, Petőfi állítólagos elhurcolása pedig jelképesen fejezte ki ezt a huszadik századi történelmi traumánkat is. A Megamorv Petőfi Bizottság vezetője, Morvai Ferenc 1989-ben megtalálta az állítólagos Petőfi-csontvázat egy Barguzin nevű faluban, ám az akadémiai bizottság és az akkori szovjet kutatók is megállapították, hogy a lelet egy női csontváz, és ugyanerre jutott az amerikai fegyveres erők DNS-laboratóriuma is.

A nemzet költőjét inkább a segesvári csata tömegsírjaiban kellene keresni, csakhogy ilyen kutatást eddig még senki sem végzett. Bem 2400 irreguláris katonával állt szemben a reguláris 9200 fős cári haddal, a magyarok fele alighanem el is esett a csatában. Több tömegsírt rejt a fehéregyházi mező, ezek közül három nagyobb a múlt század elején felavatott, ma Petőfi Sándor Múzeumként működő intézmény kertjében van. A 19. század végén Török Aurél antropológus kezdeményezett egy feltárást, ám tervét a halottak nyugalmát féltő „közvélemény” meghiúsította. Később, az 1950-es évek végén voltak román–magyar közös régészeti ásatások, de a tömegsírokat akkor sem bolygatták meg. Pedig korszerű régészeti eszközökkel könnyűszerrel meg lehetne találni a tömegsírok helyeit, és azt sejteni lehet, hogy a múzeum kertjébe legalább 400 hősi halottat temettek el. Csontjaik feltárása után az antropológusoknak ki kellene válogatniuk az egyes emberekhez tartozó csontokat, és jó néhány katona – főleg a tisztek – személyazonosságát is meg lehetne állapítani, meg a költőét is, ha ott van. Az ő azonosítása pedig végképp nem volna lehetetlen, hiszen ismerjük a testalkatát, egy képzett antropológus pedig az arcábrázolása alapján is következtethet a koponyaformájára (ráadásul volt egy kiálló szemfoga, amit Salamon Henrik fogorvos harmadik ektópiaként azonosított a Fogorvosi Szemlében, valamint három másik, ugyancsak kissé rendellenesen álló szemfogáról is értekezett.

A hét elején konferenciát tartottak az évforduló alkalmából, melyen részt vett Kalla Zsuzsa a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Petőfi-kutatója is, aki szerint Petőfi legendája a bizonytalanság miatt marad mindig időszerű, mert nem lehet tudni pontosan, hol született és hol halt meg. Az viszont bizonyos, hogy nem került a hadifoglyok közé, a segesvári csata is azért vált ismertté – például a vámosgálfalvi csatához képest –, mert itt tűnt el Petőfi Sándor, aki a szabadságharc szimbólumává vált.

A csata helyszínének egy részét ma legelőnek használják, a másik része erdős, és az útépítéssel is megbontották az egykori terepet, de az ütközet terepi lenyomatai még megtalálhatók. A segesvári csatateret nemrég a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a PIM kutatta korszerű tudományos eszközökkel. Az eddigi eredményeikről Polgár Balázs régész számolt be, de már az elején leszögezte: nem katonasírokat kutattak vagy tártak fel, hanem a segesvári csatamező tájrekonstrukcióját végezték el. Minden tárgyi emléket, amit a kutatás során találtak – idén 344 tárgyat, köztük lövedékeket, ruházati emlékeket vagy személyes iratokat – a Maros Megyei Múzeumban helyezték el, később pedig a felújított fehéregyházi Petőfi Sándor Múzeumban kapnak helyet. A csata legvéresebb helyszínén, a segesvári erdőben is végeztek feltárásokat, ahol Lüders tábornok orosz állásaira rontott rá Bem, hadának zömével. Itt akarta kivívni a győzelmet, ami nem volt alaptalan elképzelés, ugyanis az oroszok északi, segesvári irányból várták a magyar támadást, ezért tett fel Bem mindent egy lapra. De a hadiszerencse is forgandó, a többi már történelem. Kutatni tehát bőven van mit, a végtisztesség megadása pedig minden elhunytnak, nemcsak a nemzet költőjének járna.