„Petőfi fölébreszthetetlen” – szögezte le Jókai Mór 1877-ben, a Petőfi Társaság első közgyűlésén. Azért kellett ezt így leszögeznie, mert az országot már évek óta Petőfi-álhírek tartották lázban. Sokan azzal házaltak – az ál-Petőfik a valóságban, kapukon zörgetve – az akkori médiában, hogy látták a költőt, aki él és tulajdonképpen jól van, valahol Szibériában. Az 1860-as években kezdődő Petőfi-álhírboom részben a Bach-korszak következménye: 1856-ig ugyanis nem lehetett beszélni a szabadságharcról, sem annak forradalmár költőjéről. A kényszerű hallgatás csak növelte a bizonytalanságot, és az emberek érdeklődését is fokozta: vajon hogyan halt meg valójában Petőfi Sándor, ha egyáltalán meghalt?
A tudomány mai állása szerint pont úgy, ahogy azt leírta Egy gondolat bánt engemet… című versében. Petőfi Sándor legjobb tudomásunk szerint 1849. július 31-én tűnt el a vesztes segesvári csatában. Özvegye, Szendrey Júlia egy ideig sikertelenül kerestette, majd 1850-ben, eldobva az özvegyi fátylat, újra férjhez ment.
Ám Petőfi eltűnésének vagy esetleges elhurcolásának olyan nagy irodalma lett, hogy Ferenczi Zoltán 1910-ben összefoglalta a híradásokat Petőfi eltűnésének nyomában című, vaskos kötetében. Ebben a szerző sorra vette a szemtanúk beszámolóit, az álhíreket – szinte mindegyiket megcáfolva –, vagy arra világított rá, hogy milyen sok áthidalhatatlan, nagy ellentmondás van közöttük. A segesvári csatatéren felsorakozó magyar csapatokban szolgáló közkatonák és tisztek nagy része akkor láthatta először a költőt, és alig egy töredéküknek mutatkozhatott be. Sőt, egy Petőfy Ignác nevű honvéd is részt vett a csatában, tovább bonyolítva az ügyet. Viszont a költő nem vett részt az ütközetben, csak megfigyelte azt, majd menekülőre fogta, amikor összeomlott a hadrend, ezért több mint valószínű, hogy a cári csapatok utolérték és meggyilkolták.
A szibériai ólombányába való elhurcolás híre is a hatvanas években jelent meg először, ebből nőtt ki idővel a barguzini történet is. Ezt a változatot állítólag az onnan hazatért egykori hadifoglyok találták ki, viszont egy friss, 2013-as orosz hadtörténeti kutatás világossá tette, hogy a cári hadsereg nem vitt el hadifoglyokat, a hadi egyezmények szerint azokat rögtön átadta az osztrákoknak. Hermann Róbert történész az egyik cikkében kifejti, hogy később Andrássy Gyula külügyminiszter hivatalos levélben is megkérdezte erről az orosz kormányt, de nemmel válaszoltak.