Hősökkel, közös tömegsírban

Szibériába került, vagy a fehéregyházi kukoricásban szúrták le Petőfi Sándort, a nemzet költőjét? Álhírek, mendemondák százai keltek szárnyra az elmúlt csaknem két évszázadban. A költő halálát eddig főleg irodalomtörténészek kutatták, pedig a megoldást nem tőlük kell várni.

Petőfi halála: Marastoni József litográfiája Lotz Károly rajza után Forrás: Wikipédia

„Petőfi fölébreszthetetlen” – szögezte le Jókai Mór 1877-ben, a Petőfi Társaság első közgyűlésén. Azért kellett ezt így leszögeznie, mert az országot már évek óta Petőfi-álhírek tartották lázban. Sokan azzal házaltak – az ál-Petőfik a valóságban, kapukon zörgetve – az akkori médiában, hogy látták a költőt, aki él és tulajdonképpen jól van, valahol Szibériában. Az 1860-as években kezdődő Petőfi-álhírboom részben a Bach-korszak következménye: 1856-ig ugyanis nem lehetett beszélni a szabadságharcról, sem annak forradalmár költőjéről. A kényszerű hallgatás csak növelte a bizonytalanságot, és az emberek érdeklődését is fokozta: vajon hogyan halt meg valójában Petőfi Sándor, ha egyáltalán meghalt?

A tudomány mai állása szerint pont úgy, ahogy azt leírta Egy gondolat bánt engemet… című versében. Petőfi Sándor legjobb tudomásunk szerint 1849. július 31-én tűnt el a vesztes segesvári csatában. Özvegye, Szendrey Júlia egy ideig sikertelenül kerestette, majd 1850-ben, eldobva az özvegyi fátylat, újra férjhez ment.

Ám Petőfi eltűnésének vagy esetleges elhurcolásának olyan nagy irodalma lett, hogy Ferenczi Zoltán 1910-ben összefoglalta a híradásokat Petőfi eltűnésének nyomában című, vaskos kötetében. Ebben a szerző sorra vette a szemtanúk beszámolóit, az álhíreket – szinte mindegyiket megcáfolva –, vagy arra világított rá, hogy milyen sok áthidalhatatlan, nagy ellentmondás van közöttük. A segesvári csatatéren felsorakozó magyar csapatokban szolgáló közkatonák és tisztek nagy része akkor láthatta először a költőt, és alig egy töredéküknek mutatkozhatott be. Sőt, egy Petőfy Ignác nevű honvéd is részt vett a csatában, tovább bonyolítva az ügyet. Viszont a költő nem vett részt az ütközetben, csak megfigyelte azt, majd menekülőre fogta, amikor összeomlott a hadrend, ezért több mint valószínű, hogy a cári csapatok utolérték és meggyilkolták.

A szibériai ólombányába való elhurcolás híre is a hatvanas években jelent meg először, ebből nőtt ki idővel a barguzini történet is. Ezt a változatot állítólag az onnan hazatért egykori hadifoglyok találták ki, viszont egy friss, 2013-as orosz hadtörténeti kutatás világossá tette, hogy a cári hadsereg nem vitt el hadifoglyokat, a hadi egyezmények szerint azokat rögtön átadta az osztrákoknak. Hermann Róbert történész az egyik cikkében kifejti, hogy később Andrássy Gyula külügyminiszter hivatalos levélben is megkérdezte erről az orosz kormányt, de nemmel válaszoltak.

A rendszerváltás idején is hasonló ellenérzésekből térhetett vissza új formában a Szibéria-történet; a párhuzam is érdekes, hiszen azelőtt szinte fél évszázadig nem lehetett beszélni a szovjet deportálásokról, Petőfi állítólagos elhurcolása pedig jelképesen fejezte ki ezt a huszadik századi történelmi traumánkat is. A Megamorv Petőfi Bizottság vezetője, Morvai Ferenc 1989-ben megtalálta az állítólagos Petőfi-csontvázat egy Barguzin nevű faluban, ám az akadémiai bizottság és az akkori szovjet kutatók is megállapították, hogy a lelet egy női csontváz, és ugyanerre jutott az amerikai fegyveres erők DNS-laboratóriuma is.

A nemzet költőjét inkább a segesvári csata tömegsírjaiban kellene keresni, csakhogy ilyen kutatást eddig még senki sem végzett. Bem 2400 irreguláris katonával állt szemben a reguláris 9200 fős cári haddal, a magyarok fele alighanem el is esett a csatában. Több tömegsírt rejt a fehéregyházi mező, ezek közül három nagyobb a múlt század elején felavatott, ma Petőfi Sándor Múzeumként működő intézmény kertjében van. A 19. század végén Török Aurél antropológus kezdeményezett egy feltárást, ám tervét a halottak nyugalmát féltő „közvélemény” meghiúsította. Később, az 1950-es évek végén voltak román–magyar közös régészeti ásatások, de a tömegsírokat akkor sem bolygatták meg. Pedig korszerű régészeti eszközökkel könnyűszerrel meg lehetne találni a tömegsírok helyeit, és azt sejteni lehet, hogy a múzeum kertjébe legalább 400 hősi halottat temettek el. Csontjaik feltárása után az antropológusoknak ki kellene válogatniuk az egyes emberekhez tartozó csontokat, és jó néhány katona – főleg a tisztek – személyazonosságát is meg lehetne állapítani, meg a költőét is, ha ott van. Az ő azonosítása pedig végképp nem volna lehetetlen, hiszen ismerjük a testalkatát, egy képzett antropológus pedig az arcábrázolása alapján is következtethet a koponyaformájára (ráadásul volt egy kiálló szemfoga, amit Salamon Henrik fogorvos harmadik ektópiaként azonosított a Fogorvosi Szemlében, valamint három másik, ugyancsak kissé rendellenesen álló szemfogáról is értekezett.

A hét elején konferenciát tartottak az évforduló alkalmából, melyen részt vett Kalla Zsuzsa a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Petőfi-kutatója is, aki szerint Petőfi legendája a bizonytalanság miatt marad mindig időszerű, mert nem lehet tudni pontosan, hol született és hol halt meg. Az viszont bizonyos, hogy nem került a hadifoglyok közé, a segesvári csata is azért vált ismertté – például a vámosgálfalvi csatához képest –, mert itt tűnt el Petőfi Sándor, aki a szabadságharc szimbólumává vált.

A csata helyszínének egy részét ma legelőnek használják, a másik része erdős, és az útépítéssel is megbontották az egykori terepet, de az ütközet terepi lenyomatai még megtalálhatók. A segesvári csatateret nemrég a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a PIM kutatta korszerű tudományos eszközökkel. Az eddigi eredményeikről Polgár Balázs régész számolt be, de már az elején leszögezte: nem katonasírokat kutattak vagy tártak fel, hanem a segesvári csatamező tájrekonstrukcióját végezték el. Minden tárgyi emléket, amit a kutatás során találtak – idén 344 tárgyat, köztük lövedékeket, ruházati emlékeket vagy személyes iratokat – a Maros Megyei Múzeumban helyezték el, később pedig a felújított fehéregyházi Petőfi Sándor Múzeumban kapnak helyet. A csata legvéresebb helyszínén, a segesvári erdőben is végeztek feltárásokat, ahol Lüders tábornok orosz állásaira rontott rá Bem, hadának zömével. Itt akarta kivívni a győzelmet, ami nem volt alaptalan elképzelés, ugyanis az oroszok északi, segesvári irányból várták a magyar támadást, ezért tett fel Bem mindent egy lapra. De a hadiszerencse is forgandó, a többi már történelem. Kutatni tehát bőven van mit, a végtisztesség megadása pedig minden elhunytnak, nemcsak a nemzet költőjének járna.