Fotókon a tradicionális pásztorélet talán utolsó hazai képviselői

A pásztorélet nemcsak a hagyományos mezőgazdaságnak mint gazdasági ágazatnak, hanem a kultúránknak is része, sőt annak talán legmélyebb gyökerei éppen oda vezetnek vissza. Az ószövetségi zsidó népnek a törvényt közvetítő Mózes pásztor volt, a görög és római pásztorköltészet bukolikus tradíciói egészen a huszadik századi irodalmunkig hatottak, amelyeknek örökségét ­például Radnóti Miklós is tudatosan és magas művészi szinten vállalta, klasszikus formai keretekben elkészített eclogáinak megírásával.

A juhász ebédje Fotó: Nagy Gábor

A magyar Alföld nagy pusztái tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy a magyarságnak már a honfoglaláskor is ismert állattartó, legelőváltó gazdálkodási formáját, a szarvasmarha- és a juhtartást gyakorolni lehessen rajtuk. Ennek következtében a magyar marha húsa és bőre mint termék évszázadokon át – elsősorban Velencén és Bécsen keresztül – áramlott a nyugati pia­cokra. A modernizációval és a gazdaságszerkezet átalakulásával párhuzamosan az elmúlt egy évszázadban a pásztorkodás egye inkább – szó szerint – „teret vesztett”, s nem pusztán az állattartás ezen archaikus módjának munkarendszere, de szellemi öröksége – mint például a pásztoremberek által művelt népzene vagy a népi fafaragás – is kiveszni látszik.

Szerencsére azonban a tradicionális pásztorélet talán utolsó hazai képviselőit, s az ő élet- és munkamódjukat örökítette meg fényképfelvételein Nagy Gábor népzenész, fotográfus, a makói József Attila Múzeum néprajzkutatója, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa. A Rokonok – pásztornemzedékek című, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban május végén megnyílt multimédiás kiállítása a művészi igényű, szociografikus hitelességű, ugyanakkor a néprajzkutatásnak és a kulturális antropológiának a későbbi korokban forrásul szolgáló fényképek mellett autentikus „pusztai hangokat” is bemutat.

Nagy Gábor a következő szavakkal összegezte tárlata fő üzenetét. „A kiállítás anyaga korunk pásztorembereinek életét mutatja be. A legkorábbi felvételek 1998-ban készültek Pál Istvánról, a Nógrád megyei pásztorról, az utolsó hagyományőrző dudásról – mesteremről. A többi felvétel 2015-től napjainkig ábrázolja a dél-alföldi és felvidéki pásztorok mindennapjait, munkáját, használati tárgyait, a pásztorok őrzött és őrző állatait – a pásztorok életét. A pásztornemzedékek többgenerációs tapasztalata mély rétege a hagyományos tudásnak. A viseletük, a természetközeli életük és természetismeretük, a jelenben a modernitáshoz való alkalmazkodásuk sajátos, a pásztorokra jellemző kultúrát alakított ki. A Rokonok cím utal a pásztoroknál megfigyelhető jelenségekre: a foglalkozás általi és a vér szerinti kapcsolatokra és a kutató, a fotós megközelítésére. Kunkovács László szerint akkor készülhet jó fotó, ha elég közel kerül a fényképész az alanyaihoz, a többszöri látogatás és az együtt töltött idő meghozza, hogy már ne a fényképezőgép jelenlétére figyeljenek, hanem attól függetlenül végezzék munkájukat, így lehet életszerű a fotó. A néprajzi fotó egyben dokumentál és láttat, üzenetet is közvetít, nem kizárólagosan információt, hanem mondanivalót.”

(Nagy Gábor Rokonok – pásztornemzedékek című kiállítása 2021. augusztus 1-jéig tekinthető meg a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum­ban.)