A magyar Alföld nagy pusztái tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy a magyarságnak már a honfoglaláskor is ismert állattartó, legelőváltó gazdálkodási formáját, a szarvasmarha- és a juhtartást gyakorolni lehessen rajtuk. Ennek következtében a magyar marha húsa és bőre mint termék évszázadokon át – elsősorban Velencén és Bécsen keresztül – áramlott a nyugati piacokra. A modernizációval és a gazdaságszerkezet átalakulásával párhuzamosan az elmúlt egy évszázadban a pásztorkodás egye inkább – szó szerint – „teret vesztett”, s nem pusztán az állattartás ezen archaikus módjának munkarendszere, de szellemi öröksége – mint például a pásztoremberek által művelt népzene vagy a népi fafaragás – is kiveszni látszik.
Szerencsére azonban a tradicionális pásztorélet talán utolsó hazai képviselőit, s az ő élet- és munkamódjukat örökítette meg fényképfelvételein Nagy Gábor népzenész, fotográfus, a makói József Attila Múzeum néprajzkutatója, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa. A Rokonok – pásztornemzedékek című, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban május végén megnyílt multimédiás kiállítása a művészi igényű, szociografikus hitelességű, ugyanakkor a néprajzkutatásnak és a kulturális antropológiának a későbbi korokban forrásul szolgáló fényképek mellett autentikus „pusztai hangokat” is bemutat.