És futja az irodalmi művek esetében nélkülözhetetlen metafizikára is: a címet ihlető apró testű, kis úszásigényű hegyi hódokat „csak azok látják (…), akik hisznek bennük” – mondja az apa a családjának –, ennél a fordulatnál a visszapillantó tükröt rajzolja meg Csillag István, amelyben mi látjuk a hitetlenkedő családtagok arcát és azt is, hogy egyedül az édesapa látja a vonuló állatokat.
A történetek? tárcák? négy ciklusra oszlanak (nem az eredeti megjelenés időrendjét követik), és az egyetemi tanárság, a szerkesztőségi élet, a költözés/albérlet, a családi „idillek” (kedvencem, amikor a férfi főhős elteszi a savanyú káposztát – igazi hőstett, pedig mindent a barátnője csinál), a vidéki élet apró mozzanatait járják körbe sok keserűséggel, kevés derűvel (ez a kiábrándultértelmiségi-attitűd), de mindig szellemesen, frappánsan (a forma nem is engedi a nem frappáns alkotói módszertant). A képregény könyvborítójának belső oldalán egy szkriptet? forgatókönyvet? is megtekinthetünk arról, hogy miként készülnek az alkotások. Muszáj megemlítenem a kedvenceim közül az egyik legkedvencebbemet, a kötet hangulatrétegét, iróniáját és humorát jól hordozó és illusztráló Fiatal alkotók estjét, ahol a fennhéjázó kötet előtt álló szerzők hencegésének végén két idősebb irodalmár beszélget: „Hallod-e, hogy mit mondanak a fiatalok?” „Dehogy hallom. De bármit is mondanak, majd megnyugszanak.”
Csillag István képei hihetetlen módon együtt lélegeznek ezzel a világgal – ugyanolyan komorak, mégis apró, elrejtett jeleikben ironikusak, játékosak, szellemesek. A címek, a képek és a szövegek olyan szerves egységet alkotnak, amelyben öröme telhet mindenkinek – nem csupán a megszállott képregényrajongóknak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!