Képregény nem csak megszállott rajongóknak

Az apró testű, kis úszásigényű hegyi hódokat „csak azok látják (…), akik hisznek bennük”.

Kezdhetném itt a sirámot, hogy a magyar kulturális köztudatban a képregény még mindig nincs az őt megillető helyen, de egyrészt ez még nyavalygásnak is sommás (hiszen például milyen sokféle képregény létezik, hogy más ne mondjunk – hogyan is lehetne bármilyen törvényszerűséget egységesen rájuk húzni?), másrészt nézzük meg inkább a képregénykultúra alkotóit, azokat a derék képregénykészítőket, akik ennek a helyzetnek a megváltoztatásán munkálkodnak.

Vincze Ferenc és Csillag István 2015 óta dolgozik együtt: az egyik legjelentősebb és legnagyobb múltú erdélyi irodalmi lap, a Helikon hasábjain közölnek azóta kétheti rendszerességgel hét vagy nyolc kockából álló képregényeket, amelyeknek egy – tudomásom szerint – páratlan műfajt is kitaláltak: tárcaképregények. Ezeket a kis gyöngyszemeket gyűjtötték kötetbe és jelentették meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány gondozásában.

Nagyon intellektuális műfajról beszélhetünk, amikor az újonnan megteremtett tárcaképregényről szólunk: jól látható, hogy Vincze Ferenc eszmélése óta az irodalomban él és lélegzik (egyetemen tanít, novellákat és regényeket ír), így az irodalmi utalásrendszere ehhez mérten szofisztikált és erőteljes. (Hogy Csillag István milyen megértő partner ebben, később.) Vannak esetek, amikor a szerző jelzi, hogy például Tandori Dezsőnek, Bodor Ádámnak vagy Szőcs Kálmánnak ajánlja képsorait, de van, amikor ugyanezt az olvasóra bízza – feltételezhetően közös poénja például rajzolónak és szövegírónak, hogy az egyik kockán a hős a Lesz vigasz nevű kocsmában iszik, vagy a Ki a szerző? című tárcaképregényben a tanakodó szerkesztők mondataiból szintén kirajzolódik, kiről beszélgetnek: „Próza, egy rövid történet”, „Hát, a mondatok elég rövidek, ezzel többeket kizárhatunk”, „Emellett jól váltakoztatja a nézőpontokat”, „Igen, és jók a hasonlatok, amiket használ”, „De közben nem történik voltaképpen semmi”, „Igen, csak az a lány, aki nem csinál semmit a hágón…”, „Egy idegen megérkezik valahová és nincs történés…”, „Dehogynem, a történés a megérkezés”, „Óh, hát akkor megvan” – „Így van. Ilyen is egy próza.” Egészen mesteri és finom utalások tömege, az utolsó mondatban szemérmesen elrejtett megoldással. Sőt még arra is futja a szerzőnek, hogy saját korábbi műveire utaljon egyik-másik képkockában: például amikor az édesapa nem hagyja nyerni sakkban a kisfiát – ez a történet (motívum/szimbólum) megjelent Vincze Ferenc korábbi, Desertum című kötetében, csak éppen nagyapával és unokával elmondva.

És futja az irodalmi művek esetében nélkülözhetetlen metafizikára is: a címet ihlető apró testű, kis úszásigényű hegyi hódokat „csak azok látják (…), akik hisznek bennük” – mondja az apa a családjának –, ennél a fordulatnál a visszapillantó tükröt rajzolja meg Csillag István, amelyben mi látjuk a hitetlenkedő családtagok arcát és azt is, hogy egyedül az édesapa látja a vonuló állatokat.

A történetek? tárcák? négy ciklusra oszlanak (nem az eredeti megjelenés időrendjét követik), és az egyetemi tanárság, a szerkesztőségi élet, a költözés/albérlet, a családi „idillek” (kedvencem, amikor a férfi főhős elteszi a savanyú káposztát – igazi hőstett, pedig mindent a barátnője csinál), a vidéki élet apró mozzanatait járják körbe sok keserűséggel, kevés derűvel (ez a kiábrándultértelmiségi-attitűd), de mindig szellemesen, frappánsan (a forma nem is engedi a nem frappáns alkotói módszertant). A képregény könyvborítójának belső oldalán egy szkriptet? forgatókönyvet? is megtekinthetünk arról, hogy miként készülnek az alkotások. Muszáj megemlítenem a kedvenceim közül az egyik legkedvencebbemet, a kötet hangulatrétegét, iróniáját és humorát jól hordozó és illusztráló Fiatal alkotók estjét, ahol a fennhéjázó kötet előtt álló szerzők hencegésének végén két idősebb irodalmár beszélget: „Hallod-e, hogy mit mondanak a fiatalok?” „Dehogy hallom. De bármit is mondanak, majd megnyugszanak.”

Csillag István képei hihetetlen módon együtt lélegeznek ezzel a világgal – ugyanolyan komorak, mégis apró, elrejtett jeleikben ironikusak, játékosak, szellemesek. A címek, a képek és a szövegek olyan szerves egységet alkotnak, amelyben öröme telhet mindenkinek – nem csupán a megszállott képregényrajongóknak.

Ahol a hegyi hódok. Tárcaképregények. Szöveg: Vincze Ferenc / Rajzoló: Csillag István. SZIF-képregények. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020.