Kortársunk Kazinczy?

Vajon mennyire tudunk kortársunknak érezni egy kétszázhatvan éve született polihisztort? Egyáltalán: miért fontos, hogy kortársunknak érezzük? Nyilván azért, mert az értékválság (vagy a hamis értékek csúcsra járatásának) korában talán csak a kortársiasság (a bajtársiasság mintájára képeztem most ezt a szót) tud némi intellektuális kontinuitásélményt nyújtani — ebből egyenesen következik, hogy klasszikusok posztumusz jellegű, de posztumusz jellegét elvesztő kortársának lenni jó.

Fotó: FJ Mol Forrás: Wikipédia

Mitől érezhetjük magunkat Kazinczy Ferenc kortársának? Hiszen iskolai emlékeinkben egy kissé poros kép él egy zord tekintetű bácsiról, aki hébe-korba nyelvújítgatott, sokat levelezett mindenkivel, de sokat is írt, és közben sorban nemzette a gyerekeket (rémlik az is, hogy erről Szerb Antal írt valami szellemeset), volt fogságban, aztán erről is írt egy könyvet. Haladóbbak tudják, hogy Bányácskát, ahol gazdálkodott, Széphalomnak nevezte el („ez azért cuki”, gondolják ők kissé önelégülten saját okosságuk okán), meg volt a Pályám emlékezete, meg talán hogy „hagyjad másnak az áldozatot”, ha nem érted, hogy „jót s jól” – hiszen „ebben áll a nagy titok”. Meg – szuperhaladók! – „íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív”.

Pedig nagyjából ezektől és ezekből táplálkozóan fogalmazódik (sőt fogamzik) meg a kortárs érzet. A kortársérzet. Csak másképp kell elegyíteni, az összképet kell látni, más irányokba kell szétszálazni az információt. Tudni érdemes – és belemenősen végiggondolni –, milyen lehetett halálraítéltnek lenni, akinek aztán fogságra változtatják az ítéletét.

Elképzelni, milyen lehet nyelvújítani – mondjuk ez a lendület sokakban, mindenkiben benne van manapság is, de senkiben sincs jelen akkora sikerülési mutatóval, mint Kazinczyban és barátaiban. Meghalni kolerában. Visszaköszönni egy kortárs regényben, a Kitömött barbárban. Levelezni, levelezni, ezzel a tevékenységgel pótolni a korban nagyon hiányzó irodalmi lapok irodalmi életben betölteni hivatott tevékenységét. Tönkremenni, levéltári írnokságot vállalni. Gazdálkodni Török Sophie mellett, majd esténként dolgos kézzel még írni valamit, amire kétszázhatvan év múlva is felkapja az ember a fejét.

Fotó: Wikipédia

És legfőképpen olvasni kell: tőle és róla. Ízlelgetni a műveit, a szavait, dohogni vagy csodálkozni azon, hogy miért az lett egyik-másik kifejezés, amelyik. Elismerően csettinteni, hogy képes volt néhányadmagával megteremteni az egységes magyar nyelvet – van néhány nagy nép itt a nébőrhúdban, akiknek még mindig nem sikerült vagy nem sikerült rendesen. Megpróbálni eldönteni, hogy levelezőként, költőként vagy emlékiratíróként volt jelentősebb – ezt persze úgysem lehet, de azt igen, hogy számunkra melyik a fontosabb.

És ha ezt mind végiggondoltuk, elolvastuk, egyszer csak azt látjuk, hogy ő már nem is az a poros (rizsporos) kép a tankönyvből, hanem barát, társ, kortárs. Mert mint nem kevés – de jogos és folyamatosan beteljesedő – önérzettel és öntudattal mondja: „Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan; / S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örűl. / Amit Berki szeret, megavúlttá válhat; az újért / Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.”