Kortársunk Kazinczy?

Vajon mennyire tudunk kortársunknak érezni egy kétszázhatvan éve született polihisztort? Egyáltalán: miért fontos, hogy kortársunknak érezzük? Nyilván azért, mert az értékválság (vagy a hamis értékek csúcsra járatásának) korában talán csak a kortársiasság (a bajtársiasság mintájára képeztem most ezt a szót) tud némi intellektuális kontinuitásélményt nyújtani — ebből egyenesen következik, hogy klasszikusok posztumusz jellegű, de posztumusz jellegét elvesztő kortársának lenni jó.

Fotó: FJ Mol Forrás: Wikipédia

És ha ezt mind végiggondoltuk, elolvastuk, egyszer csak azt látjuk, hogy ő már nem is az a poros (rizsporos) kép a tankönyvből, hanem barát, társ, kortárs. Mert mint nem kevés – de jogos és folyamatosan beteljesedő – önérzettel és öntudattal mondja: „Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan; / S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örűl. / Amit Berki szeret, megavúlttá válhat; az újért / Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.”