Meseautók a perzsavásáron

Ez a szenvedély végállomása. Háttér: az Ecseri piac – haldokló zsibvásár – szállongó, szemcsés porával, rekedt gramofonlemezeivel, ódon kacatok tengerével, amelynek piszkos hullámaiból felmerül egy tábornoki vállrojt és egy címeres grófi ostyasütő, Girardi kalap, és családi paraplé, búgó tengeri kagyló és avas juhász suba.

S oldalt a „szalon”.

Húsz-harminc autó kelleti magát törött tengelyein bicegve, asztmásan hörgő motorokkal, bágyadtan pislogó lámpákkal, feslett ülésekkel, karambolok horpadt nyomaival, mint valami vert had, egy lovagi torna rokkant zsoldosai. A szél keserű, égett olajszagot kavar, egy vén Fiat beáll a sorba, leszegett orral, mint egy haldokló bivaly. Zömök, veres öregember olyan bajuszszal, amelyet minden reggel kikötnek. (Gáspár-féle bajuszkötő kapható a piacon.) A szeme két fekete bors. Öreg Wanderer hűtőjén ül, s cúgos cipőit bámulja. Fején fekete siltes sapka, ilyet hordtak régen a kéktaxisok.

A Wanderer is onnan jött, valamelyik pesti placcról, s meglapul a gazda mögött. Fáradt kocsi, mogorva eladó, unott vevők. Az unott ábrázat itt kötelező hagyomány, itt a vásár ősi törvénye él, leszólni az árut, fitymálni a vevőt. A vevő fiatal ember, rézpitykés tehenész nadrágban, bőrzekében, nyakában hátul piros bukósisak lóg. Motoron érkezett, szeretne autón távozni. Keskeny legény, széljárta ábrázattal, ez rohanni szeret, falni a levegőt. Hegyes cipőorral belerúg a puha, puffadt gumiba:

– Megy ez még?

– Benzinnel, megy.

– Ecettel nem?

Az öreg nem felel, a borsszemek eltűnnek a szemöldök sátrában. A motoros legény komolyra váltja a szót.

– Hány lóerő van benne?

– Egy, ha maga tolja.

Ez már komoly beszéd, paprikás ízű, köhögtető. A legény felvértezi szikár fejét a sisakkal, a szemüveget is lebocsátja.

Ez a lándzsatörés pillanata.

– Mit kérne érte?

– Tizenöt, meg az átírás.

– Indítsa be.

A sapkás fürgén beül, motoz a szerelékfalon. A motor kehes hangot ad, de beugrik, aztán engedelmes-lágyan, szorgalmasan búg.

– Hangja még van.

– Ereje is.

– Tizenkettő átírás nélkül.

A motor leáll, az öreg szivarra gyújt, s egy kék felhővel a legény arcába fújja:

– Ezen Fedák utazott, fiam, úgy nézze.

A füst elszáll, s vele az üzlet.

*

A Fiat körül, amely úgy állt meg, mint egy térdre roskadó bivaly Széchenyi Zsigmond golyójától találva Tanganyikában – az üzletkötés zsíros illata szállong. Az eladó fiatal nő baboskendővel, feszes pantallóban s még feszesebb pulóverben. Nagy lila száj, hegyes és piszkos körmök. A vevő egérszínű emberke, magas keménygallérral, amelybe gyöngyös twistnyakkendő simul. A párja szigorú, kövér asszony. Hallgatag, büszke, és finnyás. Óriási lakkretikült szorongat, nyilván abban van a vételár. Az egérember fürge tekintettel mustrál.

– A rossz utakat birja?

– Mint egy öszvér.

Az ember szűk, sekrestyés mozdulatokkal körültapogatja a kocsit, meghimbálja, végül a tetőt veszi szemügyre, ránehezedik nevetséges testsúlyával, nyomkodja.

– Bírni kell neki a tetőterhelést.

Az eladó lila száján elsőosztályú fesztivál-mosoly.

– Vásároznak?

A vevő zavartan tágít a millenáris celluloid-galléron.

– Főleg búcsúkra járunk.

– Szentkép?

– Mondjuk, falvédő. Próbaút lehetséges?

– Ha komoly a szándék?

– Vevő vagyok.

Beülnek. Amikor vevőné az ülésre huppan, a kocsi megdől, mint egy öreg bárka, ellenszélben. Az eladó egyetlen profi-lendülettel elhajt. Nem is jönnek vissza.

(Részlet Baróti Géza Meseautók a perzsavásáron című riportjából. Megjelent a Magyar Nemzet 1964. május 19-i számában)