Nyereg helyett takaréktűzhely

A fejlődés háttérbe szorította a lovat. Lett helyette bicikli.

Megszűnt az utolsó lóvasúti ló. A modern haladás a héten kifogta az utolsó lóvasúti kocsiból a lovakat és a közúti közlekedés kizárólagos mozgató eleme ma már Budapesten a civilizált istennyila, amely hat krajcárért engedelmesen kiszállít a Nemzeti Színháztól a Keleti pályaudvarig. […] Mindig megcsodáltam, de ezelőtt se szerettem, most meg éppen ádázul haragszom rá. Én ugyan bele nem ülök, mert nem tudom megérteni. Egy láthatatlan erő, amely úrrá lett felettem, mihelyt a házába léptem, ragad magával fénylő acélútján sebes suhanással és engem nem enged nyugton egy pillanatra se az aggodalom, hogy ha ez a megfoghatatlan hatalom karja visz engem, ameddig neki tetszik, ki a világból, azután belerohan velem együtt a gyilkos semmibe.

Az áramban én nem bizom, a fékben még kevésbé. Nem szeretem, ha a szolgám nagyobb úr nálam és nagy ellenszenvvel viseltetem az istennyila iránt, ha körülöttem működik. Meglehet azonban, nem is ez az igazi oka az én gyűlöletemnek a modern haladásnak ez iránt a legújabb alkotása iránt, hanem a ló. A szegény, halálra ítélt, végelenyésztésre kiszemelt ló, amely ellen irtóháborút hirdet a civilizáció. Nem új ez a háború, folyik régen, ijesztő kitartással és gyűlöletes konoksággal.

Nyírkos, ködös hajnal volt mikor az első csöngetés hangja besivított az ablakomon és a szemeimről egy pillanat alatt elűzte az álmot a megriadás, pedig ebben a hangban mi sem volt a lélekharang miszteriózus ünnepélyességéből. Gőgös, követelő és pökhendi csöngetés volt, amely ezt sivította: Félre az utamból, emberek, mert rendőri hírré gázollak benneteket!

Pusztul a ló, már temetik is. A küzdelem a ló ellen egy újabb diadal fázisához ért. Nem az első diadala ez, és nem az első keserűség ez, amit nekem a diadalaival okozott. Éreztem, mikor az első automobil kocsi végigberregett az Andrássy úton, és mikor az első byciklista keresztülgázolt rajtam a Sándor utcán. Megértettem a parasztot is, aki csákánnyal akart nekitámadni az első lokomotivnak, amely kormos füstöt köpködve, szuszogva hirdette a faluja előtt a modern haladás diadalát.

Ez a modern haladás legelőször is a ló ellen vette fel a harcot. A civilizáció a nyereg helyett megalkotta a takaréktűzhelyet. A haditudomány is lóellenes irányban fejlődött, és azt a bizonyos felderítő szolgálatot, ami harcdöntő szerepéből a huszárnak még megmaradt, alkalmasabban lehet végezni byciklin. Szó sincs róla, hogy a lovak pusztulását meg lehetne akadályozni. A viszonyok erősebbek nemcsak az embereknél, hanem a lovaknál is. A fajának napja alkonyulóban van. Az ő kedvéért a villamost többé megállítani nem lehet, mert a villamos okvetlenül elgázolja azt is, aki nem akarja megállítani. Ismétlem, csak egy kis pietás az, amit a pusztuló négylábúak számára szeretnék. A mammut pusztulását egy egész sereg poéta megénekelte már, pedig a mammut megelőzte a poétákat, a lovat hagyják elmúlni megsiratatlanul, megénekeletlenül. Egy pár esztendő, de meglehet, egynéhány hónap kérdése csak és a bérkocsi állomáson feltűnik az első egymotorú autokonflis és az első kétmotorú autofiakker. A ló, mint ilyen, eltűnik a nemzet életéből és az őslénnyé enyésző nemes állatfaj utolsó példányát a pietás legcsekélyebb érzése nélkül székelygulyás gyűjtőnév alatt fogyasztják el naív gyomrú kültelki ínyencek.

Ez a lovak alkonya, és amelyik ló nem látja ezt, az a ló szamár.

(A Hét, 1897. december 26.)