Csóka és balafánt

Az Európai Bizottság engedélyezné a borelőállítást olyan évtizedek óta tiltott szőlőfajtákból, mint az otelló és a noah. A szakemberek szerint ez hazárdjáték, sokat árthat a kontinens borkultúrájának, ezért Magyarország tizenkét másik tagállammal közösen ellenzi a javaslatot.

Középiskolás diákok szőlőt telepítenek a filoxérajárvány előtti borvidék emlékére a budai Vár lejtőin, 2010 Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Nagyon érzékeny az egyensúly a borpiacon, hiszen megváltoztak a borfogyasztási szokások. A minőség került előtérbe, nem a mennyiség. A fogyasztók egyre tudatosabbak, nem tehetjük meg, hogy az okkal stigmatizált szőlők borait a ­piacra engedjük. Ezzel az egész európai borszektorra lennénk negatív hatással. Ebben láttuk a legnagyobb kockázatot – összegez a szakember, aki szerint példaértékű összefogás történt a közös ügy érdekében 13 tagállam között.

Középiskolás diákok szőlőt telepítenek a filoxérajárvány előtti borvidék emlékére a budai Vár lejtőin, 2010
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Brazsil Dávid, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának titkára szerint is fontos a környezetvédelmi megfontolás, de nincs helytálló indok a tiltás feloldására.

– Egy XXI. századi kihívásra nem lehet a XIX. században előállított fajtákkal megoldást találni – szögezi le.

Brazsil Dávid szerint vannak sokkal korszerűbb fajták, amelyek egészségvédelmi és borászati szempontból is előnyösebbek, mint az otelló és társai, amelyeknek magasabb a metilalkohol-tartalmuk, ízviláguk pedig ellentétes a ma ismert európai borokéival. Ez az úgynevezett „rókaíz”. A Hegyköz­ségek Nemzeti Tanácsa szerint a jelen kérdése az, mely fajták adhatnának választ a környezetvédelmi kérdésekre. Minden európai borvidék a saját borászati-szőlészeti hagyományainak a figyelembevételével kísérletezik.

Csókaszőlő, gohér, sárfehér, juhfark: régi vinifera-szőlőfajták, amelyek dédapáink idején voltak közkedveltek. Kutatóintézetek génbankjaiban átvészelték az elmúlt évtizedeket, ma pedig már kuriózumként újra készítenek belőlük bort. Vajon megoldás lehet, ha visszanyúlunk a gyökereinkhez?

Szentesi József pincéje Budaörsön található. Szőlői a Velencei-tótól északra, Nadap község határában, gránitos talajon teremnek. A szakember úgy tartja, a bor minőségét a szőlő minősége határozza meg, ezért drasztikus hozamkorlátozású szőlőből készíti borait. Évek óta kutatja az elfeledett fajtákat, közel húsz Kárpát-medencei szőlővel kísérletezik. A kék szőlők közül a csókaszőlő, a feketefájú bajor, a tihanyi kék, a kék bajor, a purcsin, a laska és a tarcali kék, a fehérek közül pedig a balafánt, a szerémi zöld, a hamvas, a lisztes, a fehér gohér, a piros bakator és a sárfehér fajtákkal.

– Az 1880-as években íródott könyvekben jókat olvastam róluk, így hát először tíz fehér és tíz vörös fajtával kezdtem foglalkozni. Régen első osztályú borszőlőnek tartották őket. Tapasztalatom szerint ahhoz, hogy ítéletet mondhassak, kell tíz-tizenöt szüret. A csókaszőlő már itt tart, de a többiek is ígéretesek – meséli Szentesi József, akinek pincéjében külföldi szakírók, szakemberek, ­sommelier-k, borászok kóstolták már a régi szőlőfajtákból készült nedűket, és csodálkoztak, hogy nincsenek termesztésben. Szentesi Józsefnek 2004-ben készült el a legelső ilyen bora. Néhány pincészet már vitt tőle tövet szaporítani.

– A termesztésben levő fajták között is akadnak szuperérzékenyek, mint például az ezerjó vagy a kadarka, a régi fajták többsége azonban átlagos. A nálam kóstoló külföldi szakemberek szerint aranyáron lehetne eladni ezeket a borokat – meséli a borász.

Amikor a filoxéra elpusztította a hegyvidéki szőlők kilencven százalékát, behozták a világfajtákat: cabernet, merlot, chardonnay, sauvignon blanc… Átálltak a tömegtermesztésre, a régi szőlők közül azonban nem mind alkalmas erre.

– Amit az elmúlt rendszerben csináltak a szőlészettel, az velejéig rossz volt. A Magyarországra látogató külföldi vendégek nem itt akarják meginni az ezredik chardonnay-t vagy cabernet-t, ezeket bárhol megkaphatják. A helyi fajtákra kíváncsiak, de ezekből nekünk kevés van. Vörösből kettő, a kadarka és a kékfrankos, fehérből pedig talán húsz-huszonöt, miközben Spanyolországban hatszáz, portugáliában ötszáz! A helyi fajtákat nálunk sem a borászok, sem a fogyasztók nem tartják becsben – véli Szentesi József, akinek panaszkodtak már kollégák, hogy nem tudják eladni a kadarkát vagy a kékfrankost, miközben Ausztriában hetven euróba kerül egy jó kékfrankos.