Április 24-re virradóra katonaság vonult át a falunkon. Anyám fölébredt s kinézett az ablakon. Nem birta fölismerni: németek-e, vagy magyarok? Querlond száguldó csapatja volt. Görgei küldte ki, hogy a németek Gönyőnél veszteglő, muníciót szállító hajóját fogja el s hozza le Komárom alá. Ámde, könnyebb volt azt megparancsolni, mint megtenni.
A hajó a túlsó félen volt, katonaság őrizte. Nem lehetett áthozni a Dunán. Ha már a mienk nem lehet, ne legyen a németeké sem. Elhatározta, hogy megsemmisíti. Lövette.
Reggel 7-8 óra tájban lehetett az idő. Mi a libamezőn játszottunk, mellettünk külön-külön csoportokban legeltek vidáman csacsogva a kedves kis libák anyáikkal. Amodább a tehéncsorda, máshelyt a falu ménese legelte a puha pázsitot. Egy ágyudörrenés költötte fel figyelmünket a 4-5 kilométernyire levő Gönyő felől. Utána másik, majd harmadik, számláltuk tovább. A nyolcadik, vagy kilencedik szólt a legnagyobbat. Mindnyájan arrafelé néztünk. Erre rögtön oly látvány tárult elénk, amit sohasem felejtek el. Mint egy óriási nagy fa, nőtt fel előttünk e tünemény, melynek csúcsa nyílsebesen tört fel az ég felé. Törzse, melyet a fölfelé törő láng képezett, mintha szinaranyból lett volna; s a mind szélesebbre kigomolygó füst úgy tűnt fel a ragyogó verőfényben, mint egy óriási nagy fának lombozata vert ezüstből. Lélegzetünk elállt, elsápadtunk, megnémultunk.
A libák, marhák, lovak, megrémülve rohantak össze egy rakásra, bőgtek, nyerítettek; gázolták egymást.
Anyám – mint később elbeszélé –, e percben lépett az udvarra s látva e tüneményt, azt hitte, itt az ítélet napja, amint a zsoltáriró megírta: „Eljön az Isten ő fényességében, Semmit el nem hallgat ítéletében”. Az emberek megnémultak és sokáig nem bírtak szóhoz jutni a nagy rémüléstől.
– Mi volt ez ? – kérdezték egymástól, midőn szavuk megjött.
– Én azt mondom – szólt az egyik – pumma volt (bomba).
– De nézzék csak, Gönyő ég!
Kocsira kaptak néhányan s pár óra alatt meghozták a hírt: A németek puskaporos hajóját lőtték el a magyarok, 300 mázsa lőpor repült a levegőbe. „Isteneknek való látvány volt ez. Szegény Gönyő akkor elpusztult” – írja Görgei István. Dicső napok, nagy idők! Él-e még valaha ilyeneket a magyar? Görgei hidat veretett a Dunán az Öregvártól a csillagvárhoz s a jobb partról is elkergette a németet. Komárom felszabadult az ostromzár alól.