Egy cirkáló huszár volt az első magyar katona, akit láttam. Vágtatva osont végig a falunkon s éppen házunk sarkánál tért le balra az egyenes útról, és eltűnt a kukoricaföldek közt. Utána nyomon hét ulánus lovaskatona, akik a huszárt üldözték. De ezek vágtattak az egyenes úton tovább s mikor a faluból kiértek, vették észre, hogy a huszár eltűnt előlük. Azt hitték, a faluban bújt el. Visszafordultak, másik utcában keresték. Szegény Siska András! Mért kellett ennek éppen akkor a ház előtt pipázgatni és dologtalanul belebámulni a világba, s mért kellett az ulánus katonának éppen őtőle kérdezni: „Hunfan huszár?” – „Tudja a tót fene” – felelt ez parasztosan.
A katona dühbe jött, szeméből látta Siska András, hogy ezzel aligha lesz jó további beszédbe ereszkedni: megfordult és menekülni akart az ajtó felé. Ámde nem elég gyorsan, hogy a dárda hegye a farába ne fúródott volna. „Jaj, jaj” – kiabált s rohant be a konyha ajtón. „Mi baj, mi lelte kendet?” – kérdi a felesége. Válaszolt, de igen csúnya paraszt szóval fejezte ki, mit csinált az ulánus. Hallották ezt a vele egy konyhára lakók, irgalmatlanul kinevették. Tovább adták a szót s másnap már a szomszédos kiskesziek is az ő rovására nevettek, hogy Siska Andrásnak mit csinált az ulánus. Annyira boszantották, hogy családostul elköltözött a faluból. Világgá ment.
(Závory Sándor: Emlékeim, 1914)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!