Szervusztok, pajtikák!

Ha behunyom a szemem, újra hallom kalandra hívó hangját. Reménykedem, hogy méltóságát megadva egyszer kulturális értékeink között is elismerik Vitéz Lászlót és játékát mint hungarikumot.

Kemény Henrik Vitéz László figurájával, Debrecen, 2010 Fotó: Oláh Tibor Forrás: MTI/Oláh Tibor

Mesélt akkor is, amikor a bábos klub után autóval vittük haza a Vörösmarty utcába. Mai napig velem van egy-egy története, szökése a munkaszolgálatból, a hűsítő menetszél a vagonok tetején, ahogy vidékre vonatozott abban a reményben, hogy talán valami élelemhez jut bármit elcserélve, a liget szétrombolásának keserűsége, a Rákosi-korszak üldöztetése, amikor bőröndökbe bújtatott bábjait barátjánál, Bálint Endrénél rejtette el. Igaz barát volt, vállalta a kockázatot. S ez a barát nem is tudta, milyen jót tett a jövő gyermekeivel.

Hallgattam történetét az üszkös romok között is 2011 őszén. Az éjszaka leégett bódé volt az utolsó mentsvára, és attól kezdve már nem volt mibe kapaszkodnia. Mutatta szeretett húga kormos biciklijét, a megégett motorkerékpárt, amellyel az iskolába vitte őt, néztük, ahogy a lenyugvó nap sugarai még utoljára pirosították a régi színpadot… Két hónap múlva, november utolsó reggelén csörgött a telefonom. Láposi Terka hívott, aki támogatta őt, gondozta alapítványát, és ha Debrecenben volt, szállást adott neki, mint akkor is. Csak annyit mondott bánatosan: Heni bácsi elment. Ekkor döbbentem rá, hogy gyermekkorom véget ért.

Kemény Henrik Vitéz László figurájával, Debrecen, 2010 Fotó: MTI/Oláh Tibor

Ma már nem is tudom, ki volt a hősöm. Vitéz László vagy Kemény Henrik? A báb vagy a bábos? Hiszen a kettő valójában egy volt. Szívük és lelkük viaszként egybeolvadt, szinte gyermeke és apja volt egyike a másiknak. Beszélgettek, együtt nevettek, s talán titokban néha együtt is sírtak, de biztosan együtt éltek azokon a legendás napokon, amikor ott voltak a világ legvarázslatosabb helyén, a paraván mögött és felett. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje is Vitéz László mellét díszítette, mert Kemény Henrik szerint bár a bábos vette át, de a báb érdemelte meg azt. Hisz a bábos csak eljátszotta azt, amit a báb el akart mesélni. Mert örökre elválaszthatatlanok voltak. Ha ők nem lettek volna, sokezernyi, azóta felnőtt gyermekszív nem tudná, mit jelent az igazság mellett kiállni, bátornak lenni, vállalni bármit a hitünkért, s főként győzni, mert az igaz szív és lélek soha nem veszíthet.

Játéka, útmutatása, számomra valós történetei miatt vártam minden vasárnap délelőtt, hogy felharsanjon a hangja. Hétfő reggelente az iskolában róla beszéltünk. Évtizedek alatt a paravánja előtt több nemzedék nőtt fel, vidámsága, életigenlése mit sem csökkent. Persze mesélhettem volna lassan, minden egyes szón csámcsogva, mély torokhangon, amolyan akadémikus módon a Hincz családról, a Korngut–Kemény-dinasztiáról, arról, hogy felmenői Galíciából jöttek, s az apa valahol munkaszolgálatosként halt meg, mert zsidó volt, rámutathattam volna a bábművészetet megtermékenyítő erejére, sorolva a követőit, akik az ő játékát folytatják, vagy abból inspirációt merítve teljesítik ki a saját világukat és játékukat, nagy ívű kapcsolatot tárhattam volna fel Vitéz László, Paprika Jancsi és a többi európai vásári bábjáték között, mondhattam volna unkatestvérének Guignolt, Kasperlt, Karagözt…, de ezt mind megteszik helyettem mások.

Nekünk, kölyköknek nem ez számított, a szívünkbe költözött. Mi mindezt nem tudtuk, csak a csodát láttuk. Ha behunyom a szemem, kisfiúként újra hallom azt a rekedtes hangot, mely újabb és újabb kalandra hív. Nekünk így lett és ezért lett igazi érték. S reménykedem, hogy egyszer nemcsak a gyermekek gondolják így, hanem a méltóságát megadva a kulturális értékeink között is elismerik Vitéz Lászlót és játékát mint hungarikumot.