Miért dohányzunk…

Fogalmam sincs, hogy egy-egy cigaretta hány percet vesz el az ember életéből. Valószínűleg sok dohányos úgy érzi, neki nem árt.

Én nem tudom, kevesebbet cigarettáznak-e az emberek azóta, amióta világossá és egyértelművé vált, hogy a dohányzás halált okoz. Ma ez áll kerek perec a gusztusos cigarettás dobozokon, akár egy márkajelzés. A Munkásra, Kádár János kedvencére még nem írtak effélét, akkoriban – néhány kivételtől eltekintve – mindenki addig élt, ameddig bírt és akart. Az egyik legjobb barátom, kollégám, tenisz- és bridzspartnerem tüdőrákban halt meg. Csak a diagnózis megállapítása után hagyta abba a dohányzást, de az a folyamaton már nem változtatott. Kártyázás közben (heti egy alkalommal, éveken át) magam is passzíve dohányoztam. Két társunk, bár látták, hogy a „lét a tét”, azóta is cigarettázik, ám a bridzsparti füstbe ment.

Sok olyan embert ismerek, aki próbált szabadulni ettől a szenvedélytől, ami több más álélvezethez hasonlóan megkönnyíteni látszik a létet. De abbahagyni valamit, ami az ember lényegéhez tartozik, nagyon nehéz. Ezt személyes tapasztalatból tudom. A végleges szabadulás olykor évek múltával sem következik be. A bátyám például két alkalommal is négy-négy évig tartózkodott a cigarettától, cukorkát szopogatott helyette. Aztán, amikor már biztonságban érezte magát, próbaként rágyújtott, és úgy is maradt. Ráadásul cukorkástul. Fogalmam sincs, hogy egy-egy cigaretta hány percet vesz el az ember életéből. Valószínűleg sok dohányos úgy érzi, neki nem árt. Az egészségtelen életmód közismert reklámarca, a jó öreg Churchill, aki ivott, dohányzott, kerülte a testmozgást, és nyolcvan-egynéhány éves koráig élt.

Számomra a feleségem volt a jó példa. Amikor megtudta, hogy terhes (1979-ben), egy szempillantás alatt abbahagyta a dohányzást minden csodatapasz, nikotinpótló segítsége nélkül. Az idő tájt én már évek óta próbálkoztam. Volt úgy, hogy hónapokig csupán három Marlborót szívtam naponta. (Időm többi része azzal telt, hogy egy jó slukk után áhítozva hülyére türtőztessem magam.) Ennek az öntortúrának az vetett véget, hogy egy riportutam során belém jött – mármint a kocsimba – egy nyerges vontató, és akkor rágyújtottam a negyedik Marlboróra.

Kollégánk és barátunk,
Kristóf Attila április
12-én lett volna 81 éves

Aztán már nem volt megállás. Lányom születése után nem dohányoztam abban a szobában, ahol Luca tartózkodott, de úgy nézett ki, hogy a szenvedéllyel csak dzsúdózom, és legtöbbször ő nyer. Egy teniszmeccsen 5-1-es vezetés után légszomj miatt kikaptam. Az öltözőben reflexszerűen nyúltam a cigaretta után, de a bensőmben egy hang azt mondta: elég. Ennek több mint harminc éve. Az első napok, hetek, hónapok iszonyú kínlódással teltek, minden étkezés után elvonási tünetek jelentkeztek, hol a hideg rázott, hol hőhullám öntött el. Nap nap után, hét hét után azzal biztattam magamat: ha eddig kínlódtál, te marha, még nagyobb marha lennél, ha most feladnád. Soha többé nem gyújtottam rá. Ha akkor nem hagyom abba a dohányzást, a koszorúér-betegségben, ami miatt 1995-ben szívműtéten estem át, meghaltam volna.

Egy év után, amikor már úgy éreztem, túl vagyok a nehezén, de a cigarettafüst örömteli emléke még elevenen élt bennem, azt mondtam a feleségemnek: ha megérem a hetvenedik esztendőt, vígan rágyújtok, a befejezést a rák vagy efféle alig siettetheti. De amikor elérkezett ez az idő, mégsem gyújtottam rá. Nem azért, mintha elfelejtkeztem volna arról, milyen jólesett egykor a Marlboro, hanem azért, mert az ügy már réges-rég nem érdekelt. Valószínű, hogy a dohányzás az emberi kultúra egyik nagy ostobasága. Majdnem akkora, mint a kábítószer. Úgy vélem, ennek a szenvedélynek egyetlen ellenszere van: ha el sem kezdődik. Áldozata egy lassú gyilkosságnak az a gyermek, amely valamely példa láttán kipróbálja.

Hogy mit nyertem azzal, amikor elveszítettem azt a teniszmeccset, én nem tudom…

(Magyar Nemzet, 2011. február 22.)

Kristóf Attila