Kristóf Attila április
12-én lett volna 81 éves
Aztán már nem volt megállás. Lányom születése után nem dohányoztam abban a szobában, ahol Luca tartózkodott, de úgy nézett ki, hogy a szenvedéllyel csak dzsúdózom, és legtöbbször ő nyer. Egy teniszmeccsen 5-1-es vezetés után légszomj miatt kikaptam. Az öltözőben reflexszerűen nyúltam a cigaretta után, de a bensőmben egy hang azt mondta: elég. Ennek több mint harminc éve. Az első napok, hetek, hónapok iszonyú kínlódással teltek, minden étkezés után elvonási tünetek jelentkeztek, hol a hideg rázott, hol hőhullám öntött el. Nap nap után, hét hét után azzal biztattam magamat: ha eddig kínlódtál, te marha, még nagyobb marha lennél, ha most feladnád. Soha többé nem gyújtottam rá. Ha akkor nem hagyom abba a dohányzást, a koszorúér-betegségben, ami miatt 1995-ben szívműtéten estem át, meghaltam volna.
Egy év után, amikor már úgy éreztem, túl vagyok a nehezén, de a cigarettafüst örömteli emléke még elevenen élt bennem, azt mondtam a feleségemnek: ha megérem a hetvenedik esztendőt, vígan rágyújtok, a befejezést a rák vagy efféle alig siettetheti. De amikor elérkezett ez az idő, mégsem gyújtottam rá. Nem azért, mintha elfelejtkeztem volna arról, milyen jólesett egykor a Marlboro, hanem azért, mert az ügy már réges-rég nem érdekelt. Valószínű, hogy a dohányzás az emberi kultúra egyik nagy ostobasága. Majdnem akkora, mint a kábítószer. Úgy vélem, ennek a szenvedélynek egyetlen ellenszere van: ha el sem kezdődik. Áldozata egy lassú gyilkosságnak az a gyermek, amely valamely példa láttán kipróbálja.
Hogy mit nyertem azzal, amikor elveszítettem azt a teniszmeccset, én nem tudom…
(Magyar Nemzet, 2011. február 22.)
Kristóf Attila
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!