Szarajevói szakáll

Európa túlnyomó többségében a második világégéssel befejeződött a háborúk időszaka. Kivétel ez alól a Nyugat-­Balkán egy részét elfoglaló, egykor Jugoszláviának nevezett térség. Az etnikai feszültségekkel terhes régióban azonban súlyos gondot jelentenek a demográfiai problémák is: a rendszerváltás óta millióknak „veszett nyomuk”.

Muzulmánok imádkoznak Belgrádban illegálisan épített, majd a hatóságok által lerombolt mecset előtt. Ki- és bevándorlók Fotó: Marko Djurica Forrás: Reuters

A Nyugat-Balkánon csak az elmúlt évszázad utolsó két évtizedében négy háború is dúlt, és gyakran az országneveket is cserélték, aminek következtében ma is vannak olyan szép korúak, akik teljes joggal elmondhatják magukról, hogy három, négy, sőt esetenként öt országban is éltek – miközben el sem hagyták településük határait. Természetesen azzal a feltétellel, hogy nem untak rá az állandó lőporszagra, és nem kerestek maguknak, de főleg utódaiknak nyugodtabb térséget.

Az egykori Jugoszlávia széthullását valójában Josip Broz Titónak, a kommunista diktátornak 1980-ban bekövetkezett halála vetítette előre, ugyanis amíg ő a Kelet és a Nyugat közötti állandó egyensúlyozásával egyben tudta tartani az országot, erre az őt követők már nem voltak képesek. Nem ennek az írásnak a témája, de mégis meg kell említeni, hogy az ország felbomlásáért mindenekelőtt a nagyszerb hegemonizmus tehető felelőssé. Főleg emiatt kiáltotta ki függetlenségét előbb Szlovénia és Horvátország, majd pedig Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró, amelyek az egykori Jugoszlávia föderális egységei voltak, végül pedig a Szerbia tartományaként létező Koszovó. A függetlenedés csak keveseknek sikerült véráldozat nélkül.

Az egyik legsimább kiválás Szlovéniáé volt, ahol mintegy egyhetes tessék-lássék háború zajlott, egyetlen halálos áldozattal. Sokkal nagyobb áldozatot kellett fizetnie Horvátországnak és Bosznia-Hercegovinának. Az előbbiben néhány ezren, az utóbbiban viszont már százezren vesztek oda a mintegy hároméves háborúban. Macedóniában a függetlenségi népszavazást nem követték fegyveres összetűzések, de ez az ország is rögös utat járt be, és csak néhány héttel ezelőtt kapta meg hivatalos elnevezését Észak-Macedónia címen, ugyanis 27 évig tartott az egyezkedés Görögországgal a Macedónia név használatának mikéntjéről. A szerbekkel a legtovább a montenegróiak tudtak létezni egy államközösségben, amelyet előbb Kis-Jugoszláviának, majd pedig Szerbia és Montenegró államközösségének neveztek.

Kibombázott szerbek

Koszovó, az albán többségű szerbiai tartomány gyakorlatilag Tito halálával egyidejűleg lépett az önállósulás útjára, és az ott élő albán többség fokozatosan létrehozta saját párhuzamos rendszerét, amelyet Belgrádtól függetlenül működtetett. Amikor az 1990-es évek végén ezt a belgrádi, Slobodan Milošević nevével fémjelzett rezsim erőszakkal megpróbálta felszámolni, a NATO-nak kellett közbelépnie, és 1990. március végétől június derekáig egyfolytában bombázni a különböző szerb állásokat, hogy a szerb katonaságot és rendőrséget kivonulásra kényszerítse Koszovóból. Sajnos ez a történet a ma napig nem ért véget: 2008-ban Koszovó ugyan kikiáltotta önállóságát, amelyet el is ismert az Egyesült Államok és az Európai Unió 28 tagállama közül 23, viszont az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közül nem tette ezt meg Oroszország és Kína, ezért a terület ma is az ENSZ fennhatósága alatt áll, és ezekben a hetekben, illetve hónapokban próbálják tető alá hozni a történelmi szerb–albán megállapodást.

Érintettem már az emberi áldozatok kérdését, viszont az anyagi veszteséget azóta sem tudta senki kiszámolni. Azt azonban igen, hogy 1991-ben, Jugoszlávia létezésének utolsó teljes évében az országnak 23 555 286 lakosa volt, míg ez a szám 2017-ben az utódállamok összlakosságát figyelembe véve 21 163 828-ra csökkent, vagyis a térségben 2 millió 400 ezerrel kevesebben éltek, mint 26 évvel korábban. Százalékban kifejezve a lakosság több mint 10 százaléka tűnt el, és ez a csaknem 2,5 millió több, mint Macedónia, Szlovénia, Koszovó vagy Montenegró lakossága. A legtöbben, mintegy 850 ezren Bosznia-Hercegovinából tűntek el, ez az állam lakosságának mintegy húsz százaléka.

Horvátország lakosságának a száma is mintegy tíz százalékkal lett kevesebb. Koszovóé is kilenc százalékkal csökkent, Szer­biáé pedig nyolc százalékkal. Macedónia és Montenegró nagyjából megőrizte 1991-es létszámát, míg Szlovéniá­nak négy százalékkal sikerült növelnie azt. Ha a nemzetiségi veszteséget nézzük, akkor a legrosszabbul a szerbek jártak: ők jelenleg Szerbiában, illetve a többi délszláv utódállamban csaknem egymillióval kevesebben vannak, mint voltak 1991-ben – és gyakorlatilag eltűnt egy valójában nem is létező, hanem mesterségesen, főleg a vegyes házasságoknak köszönhetően kialakult népcsoport, ezek pedig a jugoszlávok. Ugyanis amíg 1991-ben 750 ezren vallották magukat jugoszlávnak, mára ez a szám 20 ezer alá csökkent.

Köztudott, hogy az egy nőre jutó születések száma 2,1 százalék kell hogy legyen ahhoz, hogy egy-egy közösség biztosítani tudja létszámának fenntartását. Ezt a délszláv utódállamok közül egyetlen sem képes produkálni. A legsúlyosabb a helyzet Boszniában, ahol 1,36 százalék ez a mutató, és ahol emellett a legnagyobb a kivándorlás is.

A lakosság száma az egykori 4, 4 millióról 3,5 millióra csökkent. 2017-ben az utóbbi évtized legkisebb natalitását jegyezték. A lakosság csökkenése csak Szarajevóra nem vonatkozik, viszont ott nyilvánvalóan mesterséges létszámnövelésről van szó. E sorok írója a délszláv háborúk kirobbanása előtt sokszor járt a boszniai fővárosban, viszont a háborúk befejezése után csak 2015-ben jutott el oda, és annak ellenére, hogy meglehetősen jól ismeri a délszláv nyelvek mindegyikét, nem értette meg a város kereskedelmi központjában, a Bascsarsiján korzózók jó nagy részét, viszont a nők esetében öltözékükből, a férfiak esetében pedig a szakállukból elég nagy bizonyossággal kikövetkeztette, hogy valamelyik muszlim országból érkezhettek…

Szerbiában, a legnagyobb délszláv utódállamban 1,46 születés jut egy nőre, és éves szinten most már 35-38 ezerrel kevesebb a születések száma, mint az elhalálozottaké. 2002-ben Szerbia lakosságának száma még 7,5 millió volt, tavaly már hétmillió alá esett, de a világszervezet számítása szerint 2041-ben már hatmillió sem lesz. 2007 és 2017 között csak a természetes fogyással 392 ezerrel csökkent Szerbia lakosságának száma, és ehhez jön még az utóbbi évek egyre erőteljesebb kivándorlása is. Két évvel ezelőtt a 168 szerbiai önkormányzat közül csak Újvidéken, Novi Pazarban, Sjenicában, Tutinban, Bujanovácon és Preševóban volt pozitív a természetes népszaporulat. A magyarázat: a kilencvenes évek háborúi során Újvidékre nagyon sok menekült érkezett akkor még gyerekként, viszont most hozzájárulnak a természetes népszaporulat erősítéséhez.

A következő három önkormányzat, Novi Pazar, Sjenica és Tutin Szerbiának az a része, ahol a muszlim lakosság van többségben, és amely érezhető támogatást kap több barátinak számító államtól, mindenekelőtt Törökországtól. Bujanovác és Preševo Szerbia és Koszovó egyelőre még nem is véglegesített határán helyezkedik el, mindkettő jelentős albán többséggel rendelkezik, és könnyen megtörténhet, hogy váltó-, vagy ha úgy tetszik, aprópénzként használják fel őket a végleges szerb–albán elhatárolás során. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy sérthetetlenek maradnak a jelenlegi szerb–koszovói határok. Az egyik legkézenfekvőbbnek tűnő megoldás, hogy az észak-koszovói szerb többségű rész Szerbiához kerül, ennek fejében Dél-Szerbia néhány albán többségű önkormányzata Koszovóhoz. Belgrád, ha nem is szó szerint, de már kinyilatkoztatta ezt a megoldást, ám Pristinában az a helyzet, hogy az államfő lényegében egyetért vele, viszont a kormányfő hallani sem akar róla. A dolog pikantériája még, hogy mindketten a függetlenség kivívásában derekas szerepet vállaló Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) parancsnokai voltak.

Muzulmánok imádkoznak Belgrádban illegálisan épített, majd a hatóságok által lerombolt mecset előtt. Ki- és bevándorlók
Fotó: Reuters

Albán illúzió

Koszovónak, a Balkánon élő albánok második államának esetében szét kell oszlatni egy illúziót, miszerint ott még ma is nagy, a térséghez viszonyítva többszörös a natalitás. Ez olyannyira nem igaz, hogy 2017-ben az egy nőre jutó születések száma már Koszovóban sem érte el a minimálisnak számító 2,1 százalékot, hanem legfeljebb 2,06 százalék volt, más források szerint viszont csak 1,66. Arról az értékről beszélünk, amely a kilencvenes években még 3,59 százalék volt. Az urbánus körzetekben megszűnt az úgynevezett nagycsalád intézménye, sőt a falusi körzetekben is egyre kevésbé él. Emellett Koszovót is komolyan sújtja a gazdasági kivándorlás, így történhetett meg, hogy a lakosság száma az utóbbi években ott is több mint 100 ezerrel csökkent.

A délszláv utódállamok közül Szlovénia és Horvátország került be az Európai Unióba. Az előbbi mindig is az egykori közös állam legfejlettebb tagköztársasága volt, uniós összehasonlításban sem kell szégyellnie mutatóit. A születési arányszám ugyan csak 1,57 százalék egy nőre vetítve, de annak ellenére, hogy az évi 20 ezer születésre csaknem 50 ezer temetés jut, 1991 óta százezerrel növelte lakosai számát, és több mint kétmillióan élnek ott. Az erős gazdaság miatt a kivándorlás minimális, viszont a bevándorlás hagyományosan, évtizedekre visszamenően nagy, főleg Bosznia-Hercegovinából, de most már Szerbiából is.

Horvátországban is kezdik kongatni a vészharangot, az egy nőre jutó születések száma 1,4 százalék, és amíg 2008-ban és 2009-ben évi szinten 44 ezer gyerek született, 2017-ben már csak 36,5 ezer, közben pedig 53,5 ezren haltak meg.

A nagyarányú kivándorlás miatt Kolinda Grabar-Kitarović horvát államfő a közelmúltban már rendkívüli helyzetről beszélt. Horvátország közel van ahhoz, hogy lakossága négymillió alá csökkenjen.

Macedónok felesben

Montenegró a délszláv térség legkisebb országa volt és maradt, viszont lakosainak száma enyhe növekedést mutat, annak ellenére, hogy a természetes szaporulat folyamatosan csökken. Így például, amíg 1954-ben több mint 10 ezerrel haladta meg az újszülöttek száma az elhunytakét, ez a szám 2017-ben már az ezret sem érte el. Az országban egyébként 620 ezren élnek.

Nem véletlenül hagytam az összeállítás végére Macedóniát, ahol meglehetősen furcsa dolgok történnek, legalábbis ami a demográfiai alakulásokat illeti. Ugyanis annak ellenére, hogy a születési arányszám csak 1,53, az összlakosság száma nem csökken, és továbbra is meghaladja a kétmilliót. Viszont meglehetősen érdekes a születések nemzetek közötti megoszlása, ugyanis a legutóbbi rendelkezésre álló adatok szerint 2017-ben már csak 654-gyel született több macedón, mint amennyi albán, roma és török. Annak ellenére, hogy az ország nyolc régiója közül ötben csökken a lakosok száma, az összlétszám mégis növekszik, főleg a Koszovóból, illetve az Albániából való bevándorlás következtében.

Tekintettel arra, hogy az albánok bojkottálták a legutóbbi népszámlálást, csak becslésekre tudunk hivatkozni, és azok alapján a Macedóniában élő macedónok aránya 50 százalék körül mozog, az albánoké pedig már meghaladja a 25 százalékot, és tekintettel az imént említett bevándorlási tendenciákra, a nem is olyan távoli jövőben megtörténhet, hogy ez az arány akár ki is egyenlítődik. Ha viszont ez így lesz, akkor a Balkánon élő albánoknak már nem is két, hanem három államuk lesz, mégpedig egymással szomszédosan. Logikusan vetődik fel a kérdés, hogy meddig fognak ezek megmaradni különálló államalakulatnak…