A királyné gyertyája

Könyveim a „faluról” szólnak, hogy emlékeimmel elegyedjenek, és hogy engedjék bevillanni a réges-régi városi és családi élményeimet. A számomra meghatározó alapműveket csak megemlítem merő pedagógiai késztetésből, hiszen nemigen látszik hatásuk a magyar közpolitikai beszédben. A jobboldalon sem.

Für Lajos és felesége, Bíró Friderika monumentális munkája, a Búcsú a parasztságtól az a mű, amelyet alig-alig merek kinyitni, mert tudom, hogy nem leszek képes abbahagyni az olvasást. Irdatlan három kötet: egyfelől összegezése mindannak a tudásnak, amely az időben felhalmozódott erről a társadalmi „osztályról”, mely nálunk mindig több is volt, meg más is, mint szociális képződmény; másfelől megszólaltatása a maga világától elköszönő parasztok sokaságának. Megkopott arcok egy nem létező temető pusztuló kövein. Hat évtized mementója. Meg a belenyugvásé, a tudomásulvételé, a nemzeti amnéziáé. Az ő emlékeztetőjük ez a falu, az „én falum” is, amely nem óhajt vagy nem tud emlékezni. Meg a többi magyar vidéki helység és család meg persze az összes város, ahova… „Temetője: a történelem. Sírja, miként a tömegsírok: jeltelen” – így Für Lajos, a Magyar Demokrata Fórum lassan elfeledett vezetőinek egyike. Akinek egy-egy politikai gesztusát meg-megmosolyogták néha még barátai is, de akinek adósai vagyunk. Mert jó lenne, ha a mai „rendszerváltoztató emlékezet” is számontartaná, hogy – általa is – mekkora történelmi tudás, politikai és morális elszántság építette fel a hajdani Magyar Demokrata Fórumot.

A másik kötet egy tudományos tanácskozás lenyomata 2004-ből. Tudjuk, kiknek a kezében volt ekkor a hatalom, de ehhez a kötethez nincs közük. A Kölcsey-füzetek egyik darabja, a „De mi a népiesség…” című összegezés pontosan kéttucatnyi szakember munkája. S akik ma háborognak a kánonok és szekértáborok állandó harcain és kiszorítósdiján, azok nézzék meg az itteni szereplőket! Úgy látszik, az elemien és programszerűen nemzetellenes politika össze tudta terelni egy téma köré azokat, akik nem váltak elgettósodott képviselőjévé csoportrögeszméiknek.

A romantika utáni legfontosabb magyar „mozgalom” egy-egy eseménye, alakja, folyamata kapja itt meg a maga legújabb értelmezését, egyben áll a folklór, az irodalomtörténet, a filozófia, a társaslélektan, a spiritualitás, a politika stb. A Kulin Ferenc vezette Kölcsey-intézet alig tíz évig működött, zömmel az első Fidesz-éra utáni „zord időben”, szervezett vagy húsz konferenciát, kiadott ugyanennyi könyvet – és nemigen észlelem, hogy a legújabb idők politikai elemzői – akár itt, a mi térfelünkön – jeleznék, hogy mit is tanultak ezeken a konferenciákon. S ki a megmondhatója, hogy ezek a nyomorúságos évek mennyiben segítették a szellemi felkészülést arra, ami 2010 után bekövetkezett?

A magyar társadalom szerkezeteinek teljes megváltozása – ha tudja is, kevéssé tartja ezt számon a jelen – a hatvanas évek legelején hanyatlott utolsó szakaszába. Míg ezeket a köteteket lapozgatom, az is elgondolkoztat, hogy a korabeli irodalom és film hogyan észlelte ezt. Viták és botrányok voltak. A művészi dolgozatok sora – de mennyi meg mennyi! – évekkel utóbb indult meg, ám egy-két kivételtől eltekintve nem emlékszem olyan megrázó „közvetlen” beszámolóra, mint amilyen Für Lajosnak az 1960 nyarán történt hazalátogatásáról szóló – igaz, csak 2013-ban publikált –, a gazdájukat és céljukat veszített paraszti szerszámok végítéletes látványáról az istállóban, az ólban, a színben, az udvaron, a lélekben. Ha a kertben ásogatva olykor találok egy-egy papírvékonyra rozsdált patkót, cigány kovács kalapálta boronafogat, szív alakúra kopott kapát, földdel tömött répadaráló törött tölcsérét, ki tudja, városi emberként miért, soha ott nem hagyom. A pusztulás mint közvetlen létélmény keveseknél fogalmazódott meg hatvan évvel ezelőtt, s nemcsak a pusztulás, hanem az életnek az a televényes ősisége is, amely találkozik a modern időkkel. Emlékezzünk a Cigányokra Sára Sándortól (1962), vagy ott van Huszárik Elégiája (1965), Csoóritól a Tudósítás a toronyból (1963). De én ideveszem – ha helyem volna, szívesen meg is indokolnám, hogy miért – Bacsó Fejlövését (1968), Gaál­tól a Sodrásban-t (1963), Rényitől a Legenda a vonaton-t (1962) és Gyarmathy Lívia moziját, az Ismeri a szandi mandit? címűt (1969).

A többiek még formálják ekkor az élményt: Sarkadi, Csurka, Konrád, Sánta, Galgóczi, Balázs József, Bereményi…

Itt van előttem egy nagyon okos könyv, amelyet a mindenfelől lesajnált és elutált Magyar Művészeti Akadémia adott ki 2014-ben az igencsak sokat sejtető Falumitológiák, faluvalóságok cím alatt, ahol szegény elpusztított Csoóriról éppúgy van értelmezés, mint a másik oldal legszélén ágáló Závadáról, Gionról, Oraveczről, Ágh Istvánról és átellenben a szánni való Borbély Szilárdról. A „téma” soha nem fejeződik be? Hiszen itt az elmúlt könyvhét egyik legfontosabb darabja, A magyar falu poétikái is a maga beszélő címével. Amelyet a Fiatal Írók Szövetsége, egy szintén nem éppen „szélbalos” társulat menedzselt, de amelyről még szélbalos helyen is jelent meg méltatás.

A többedik generációváltás határozza meg a témának – a „faluirodalomnak” – az itteni tematizálását. Szavak a tanulmányok címéből: „mediatikus kisajátítás”, „transzferek”, „ördögi eastern”… Pedig a vizsgált szerzők között itt van Jókai, Ratkó, Móricz is… Viszont ami a legfontosabb: a kötet szervezői azért vágtak bele konferencia megrendezésébe, mert észlelték, hogy a kortárs irodalom igen nagy része „bizonyos nyelvi és azonosulási problémák elbeszéléséhez a falut választotta alapszcénaként”.

És miközben ezeken gondolkodom, és ballagok elfele az orgonához, hogy pár virágos ágat vágjak a lakásba, üzenetet kapok valahonnan a budai hegyekből. „Összművész” és filozófus barátom, Hegyi Botos Attila küldi egy gyönyörű sárga virág képét: „Kréta aszfodélosza – minószi királygyertyája.” És örömmel nyugtázom, hogy a „királyné gyertyája” (Asphodelus albus), ez a mediterrán virágcsoda itt is megterem a szomszédban, a falu mögött, a sitkei hegyen…