Az újrakezdés bajnokai

Mi, magyarok az újrakezdés világbajnokai vagyunk. De igaz ez az egész régióra is. Nem kényelmesedtünk el a szovjet megszállás közel félszáz éve alatt.

A szocializmusban a politikai élet a fejünk fölött, a mozdulatlan állandóság zöldesszürke ködébe veszve zajlott. Állandó volt az információhiány, mindent, ami fontos, tehát izgalmas volt, a pletykákból, vagyis a suttogóból lehetett, illetve kellett megtudni. Az, hogy az állampárt vezetésében ki lett kegyvesztett, és ki nem, engem és a velem egyívásúakat baromira nem érdekelte.

A társadalom masszívan két részre szakadt, voltak ők: a párttagok, a hatalom sáncain belüliek, a karrieristák, és voltunk mi: akik nem vegyültünk velük, nem jártunk össze velük, megpróbáltunk tőlük függetlenül, a periférián ellenni. Elképzelhetetlen volt, hogy én egy katona- vagy rendőrtiszttel, pártfunkcival elmenjek bulizni, leüljek egy asztalhoz beszélgetni. Ők mások voltak, és mi is mások voltunk. A közöttünk levő válaszfal áthatolhatatlan és lebonthatatlan volt. Különben is, akit a hivatalosság kiemelt és elismert, tisztelet a kivételnek, azt mi senkinek és semminek tekintettük. Megvoltak a saját sztárjaink, tekintélyeink, őket hájpoltuk, az övéikről nem vettünk tudomást.

A hetvenes évtized szürke volt, és unalmas, bezzeg a nyolcvanas! Minden porcikánkban éreztük a változást. A hatalmon levők kiöregedtek, akik a helyükbe léptek, már nem fárasztottak minket holmi ideológiai bullshiteléssel, helyette a geopolitikai adottságokra hivatkoztak, és arra, hogy szeretik a pénzt és a befolyást. Kezdett emberszabásúvá válni a rendszer. Ahogy ők egyre bizonytalanabbá váltak, úgy lettünk mi egyre felszabadultabbak, magabiztosabbak. Gorbacsov 1985-ös színrelépésekor már tudtuk: elkezdődött a visszaszámlálás. Kádár, aki 1956 novembere óta kirobbanthatatlanul ült az állampárt élén, meg is mondta neki, amikor Budapestre jött, hogy ha nem hagy fel a reformjaival, a glasznoszttyal és a peresztrojkával, szétveri a rendszert. Igaza lett.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc nyarán a megfiatalodott magyar pártvezetés De Gaulle nyomdokaiba lépve felismerte, hogy az események túlhaladtak rajtuk, a legjobb az lesz, ha az élükre állnak. Lebontották a vasfüggönyt, ’87 novemberében világútlevelet kaptunk, egy év alatt közel hárommillióan utaztak Nyugatra, közülük sokan azért, hogy fogyasztási cikkeket vásárolhassanak. 1989 tavaszától végsőkig elkeseredett több tízezer keletnémet menekült özönlött Magyarországra azzal a céllal, hogy Nyugatra távozzon. Számukra kísérletképpen augusztusban Sopronnál, a páneurópai piknik keretében, majd szeptember 11-én hivatalosan is kinyitották a magyar–osztrák határt, ami destabilizálta az NDK-t, és ahogy Helmut Kohl mondta: „kiütötte az első téglát a berlini falból”. A dominó eldőlt. Az NDK kimúlása utat nyitott a német egységnek, az pedig Európa újraegyesülésének.

Az az év tele volt jelképes eseményekkel, és akik megélték, mint én is, azok retinájába beleégtek azok a képek, amelyek újrarendezték az életünket. Június 16-án eltemettük 1956-os hőseinket, és a fiatal Orbán Viktor nyilvánosan felszólította a szovjeteket, hogy vonják ki megszálló hadseregüket, és szabad választásokat követelt. Alig két héttel a Tienanmen téri vérengzés után! Mint egy shakespeare-i drámában, az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökének, Nagy Imre perújrafelvételének ítélethirdetése közben a közönség egy cédulát adogatott kézről kézre, amelyen az állt: Meghalt Kádár János!

Azon a nyáron az USA elnöke, George H. W. Bush is eljött Budapestre, ahol a pártállam irányítói mellett az akkor formálódó ellenzék vezetőivel is tárgyalt. Tényezőnek tekintette őket, és megígérte, hogy az USA ezúttal nem hagy cserben minket, ahogy 1956-ban tette.

Ezerkilencszázkilencvenben 45 év után végre újra szabad választásokat tartottunk, és kiszavaztuk a pártállam utódjait a hatalomból. Az új kormány megegyezett a szovjetekkel a megszálló csapatok kivonásáról a KGST-ből és a Varsói Szerződésből való kilépésünkről.

Készen álltunk arra, hogy újra a saját kezünkbe vegyük sorsunk alakítását. Tele voltunk illúzióval, és abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a Nyugat, mindenekelőtt a nyugat-európaiak ugyanúgy örülnek annak, hogy végre kiszabadultunk a vasfüggöny mögül, mint mi. Hogy majd kárpótolnak minket azért a sok szenvedésért, amelyet helyettük is elviseltünk, hogy majd a hónunk alá nyúlnak, és átsegítenek minket az első nehézségeken. Nem ez történt. A hidegháború győzteseként érkeztek, és legyőzöttként bántak velünk. Elvették a piacainkat és mindenünket, amink volt. Másfél évtizedig előszobáztattak minket, mielőtt beléphettünk az Európai Unióba. Európa egyesüléséről szó sem volt tehát, nekünk idomulnunk kellett hozzájuk, ők semmi módosításra nem voltak hajlandóak. Győztesnek érezték és érzik magukat azóta is, és elbizakodottságukban fel sem merül bennük, hogy nekik is változtatniuk kellene.

Harminc év telt el. A szakadék egyre nő Európa nyugati és keleti fele között. Ugyanazokat a termékeket részünkre, keletiek részére gyengébb minőségben, drágábban szállítják, legyen az mosószer vagy élelmiszer. Mondvacsinált ürügyekkel iskoláztatnak és oktatnak ki bennünket. Sohasem kérdeznek, ők ugyanis mindent jobban tudnak, mint mi. Ránk akarják kényszeríteni az értékrendjüket, amelyet mi, most, hogy már megismertük őket, és van elég tudásunk róluk, korántsem találunk annyira vonzónak.

Nálunk vértelenül múlt ki harminc évvel ezelőtt a kommunista rendszer.

A budapesti Nádor (Münnich Ferenc) és a Ga-
ribaldi utca sarkán Krassó György visszanevezési akciója, 1989

A hatalmas tömegmegmozdulások megegyezéses hatalomátadásra kényszerítették az állampártot. Cserébe vezetőik az új, demokratikus Magyarország egyenrangú tagjai maradtak. Megtartották a pártvagyont és a médiát. Mindenhol az ő embereik, az ő kipróbált kádereik ültek. A rádióban, a tv-ben, amelyek még hosszú ideig monopolhelyzetben voltak, az egyetemeken, a kutatóintézetekben, a vállalatok és cégek igazgatóságában. A kommunizmusban ugyanis a médiában és a véleményformálásra hatással levő pozíciókban csak kipróbált elvtársak dolgozhattak. Az új, demokratikus kormány tehát a választók akaratából ugyan kormányra került, de a hatalomnak még csak a közelébe sem jutott.

A régi rendszer összeomlott, az állampárt hatalmas adósságot és becsődölt gazdaságot hagyott hátra. Az újakra várt a feladat, hogy az állami tulajdonú tervgazdaságból rekordsebességgel magántulajdonon alapuló piacgazdaságot teremtsenek. De kikből legyenek az új tulajdonosok? Nem engedhettük meg magunknak, hogy kizárólag külföldiek rendelkezzenek tőkével nálunk. Az új tulajdonosok közé az első körbe ezért a húsos fazék közelében levők, vagyis az egykori kommunisták, illetve kiszolgálóik is bekerültek, akik nagy hirtelen a kapitalizmus legelszántabb támogatójává váltak.

A piacgazdaságra való átállás egymillió embert, a lakosság közel tíz százalékát munkanélkülivé tette, amire a szocializmus teljes foglalkoztatottságot biztosító időszakában nem volt példa. A legtöbbjük tudása semmivé vált, de az is igaz, hogy mindannyiunknak mindent újra kellett tanulnunk. Meg kellett tanulnunk az új világot: a demokráciát és a piacgazdaságot. Megtanultuk. 1999-ben NATO-tagok lettünk. Megnőtt a biztonságérzetünk. 2004-től az uniót is meg kellett tanulnunk. Megtanultuk azt is.

Az eltelt három évtizedből tucat évig a posztkommunisták és liberálisok koalíciója kormányozta az országot, és restaurálta a régi elit hatalmát. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság bebizonyította, hogy tudásuk végletesen elavulttá, ők maguk pedig hasznavehetetlenné váltak. 2010-ben Orbán Viktor aratott elsöprő, kétharmados győzelmet, amelyet azóta két egymást követő választáson is megismételt. Azóta folyik a pártállami struktúrák lebontása, amelynek eredményeként 2018-ban a győztes Fidesz–KDNP pártszövetség végre már nemcsak kormányra, de hatalomra is kerülhetett.

Az elmúlt három évtized hosszabb, mint ami a Horthy-korszaknak jutott, de rövidebb, mint a kiegyezéstől a végzetes első világháborúig nyúló időszak. Amit ezalatt elértünk, az a mi munkánkat, a mi rugalmasságunkat, élni akarásunkat, szorgalmunkat, leleményességünket, alkotóképességünket dicséri. Városaink színessé és rendezetté váltak. Budapest a Duna ékköveként lenyűgöző látványosságokkal teli turistamágnessé vált. Izgalmas, vibráló, igazi világváros. Az utolsó évtized meghozta azt is, amire mindig is vágytunk: a lassú, de biztos gyarapodást. Emellett jó a közbiztonság, kiszámíthatónak és tervezhetőnek tűnik a jövő. Lehetne persze sokkal jobb is, de mi nem? Van, mire büszkének lennünk.

Mi, magyarok az újrakezdés világbajnokai vagyunk. De igaz ez az egész régióra is. Nem kényelmesedtünk el a szovjet megszállás közel félszáz éve alatt, és az azóta sem. A kommunizmus romjai sem temettek bennünket maguk alá. Hihetetlen gyorsasággal talpra álltunk, és nekikezdtünk az újjáépítésnek. Mindez megedzett és felkészített bennünket a XXI. századra. Errefelé sohasem volt könnyű, mindig mindenért meg kellett küzdenünk, és ez állóképessé és ütésállóvá formált minket. A jóléthez és biztonsághoz szokott nyugat-európaiak azonban nem estek át a tűzpróbán, hozzászoktak a kényelemhez, és ezért a múlt helyreállítását várják a jövőtől, vissza akarnak menni a vasfüggönnyel védett világuk felelőtlen dolce vitájához. Velük szemben mi nem félünk változtatni, magabiztosak vagyunk, tudjuk, hogy az új századot is meg tudjuk tanulni, mert jól képzettek, terhelhetőek és dolgosak vagyunk. Ismerjük és megtapasztaltuk a nemzeti függetlenség és a szabadság nélküli életet, ezért eltökéltek vagyunk abban, hogy szabadok és függetlenek maradunk. Szabad ország szabad polgáraként Európa szívtájékán több mint ezer éve nyitunk kaput Kelet és Nyugat között.

A szerző a Terror Háza Múzeum főigazgatója