Lefőtt kávé

A férfi utazni szeretne, markában a sebtében összekapart apróval előrebaktat a kinyitott ajtajú vezetőfülkéhez, kinyújtott tenyerében bátortalanul csörren néhány pénzdarab.

Budapest, Bosnyák tér, vasárnap déli 12 óra. A digitális hőmérő 36 fokot mutat – persze árnyékban –, az aszfaltburkolatból dől ránk a forróság. Mindössze néhány kalandos kedvű, esetleg halaszthatatlan ügyet intézni kívánó, leendő utastársam várakozik a megállóban méla egykedvűséggel.

A csuklós 7-es begördül a megállóba, többen felkapaszkodunk. A működő klímának köszönhetően kellemes hőmérséklet fogad, ráadásul szabad ülőhely is akad. Hurrá!

Kislányommal a szokásos vasárnapi belvárosi sétaprogramunkra készülve, indulásra várva elhelyezkedünk. Az első ajtónál, a vezetőfülke közelében hangos szóváltásra leszek figyelmes. Egy idősebb, csonttá aszott férfi lassú mozdulatokkal kutatja-motozza végig zsebeit, miközben igyekszik megnyugtatni a buszsofőrt: ő ugyan nem potyautas, csak épp A-ból B-be szeretne eljutni. Ráesik a pillantásom: kopottas-szegényes, ám tiszta, rövid ujjú póló, hozzá fekete, lötyögős hosszúnadrág, viszonylag jó állapotú cipő. A keresés szemlátomást nem hozza meg a kívánt eredményt, feladja.

Lassú léptekkel megcélozza a busz belsejét, majd lehuppan a mögöttünk lévő ülésre. Az autóbusz-vezető nem tágít, egyre kérlelhetetlenebbül, hangerejét maximumra emelve igyekszik letessékelni a járműről. A férfi rezignáltan bizonygatja: van pénze, és fontos a dolga – utazni szeretne. Markában a sebtében összekapart apróval előrebaktat a kinyitott ajtajú vezetőfülkéhez, kinyújtott tenyerében bátortalanul csörren néhány pénzdarab.

„Ez kevés!” – csattan mintegy korbácsütésként az ingerült hang, majd a megvető kinyilatkoztatás: „Nem vagyok koldus, nem kell a pénze! Szálljon le, addig nem megyünk tovább!” Apró után kutatva, ösztönszerűen nyúlok oldaltáskám csatja felé, de már késő. Emberünk megadóan, egyetlen szó nélkül hagyja el a járművet. Pestiesen szólva: lefőtt a kávé.

Talán el is felejtettem volna az egész történetet, ha a hazafelé tartó járaton az egyik megállónál nem száll föl egy hajléktalan külsejű férfi. Rutinosan, a vezetőfülkétől jóval távolabbi ajtónál. A szomszéd kettős ülés éppen üres, mindjárt el is foglalja. Lopva végigmérem: sötétlő arcát véraláfutások „díszítik”, szeme alatt lila monoklik sorakoznak. Ruházata megállapíthatatlan színű, valaha jobb napokat látott szövetnadrág, hozzá szakadozott pulóver. Az utastér hamar megtelik az orrfacsaró „egyenbűzzel”, az izzadság, a vizelet, az ürülék, a mosdatlanság reménytelen, nehezen elviselhető elegyével, amelyre csak rádolgozik az izzó forróság. Egy csapásra szinte minden kiürül körülöttünk. Mi kitartunk.

A busz rendületlenül halad.