Méhe

Már vagy huszonöt éve építettem méhesházat szalmafonatú rakodókaptárakba méheket telepítve, de az első rajzás földöntúli élményét nem feledhetem. Most nem részletezném a különös pillanatot – viszont a kiszállt rajt követni kellett, hová települnek. Mert kevesen tudják, hogy a kaptárból kirajzó család első leszállása fa tetejére, galagonyabokorra, kéményoldalba és ezer elképzelhető helyre csak időleges. Csupán megpihennek, s miután az utóraj is befut, összegyülekezve végső helyük felé újra nekivágnak a levegőégnek.

Méhe (Apis mellifera) – így jelöli szavunkat a kemenesaljai népnyelv ma is, és így használta maga Berzsenyi Dániel is. „Mint kis méhe csak itt, a vízerek körül / Döngécsel mezeink zsenge virágain.” Ő viszont szigorú dorgálást kapott érte Kölcseytől, aki az afféle tájnyelvi alakzatokat, mint a méhe, döngécsel, pirholagos, csatináz vagy biling, gunyhó stb., melyeket öreg szomszédaimtól én is naponta hallhattam, merő provincializmusnak minősítette. „Érteni kell a poétának, hogy vagynak szavak és szólások, melyekkel, kivált a poesis fentebb nemeiben, élnie nem lehet.” Erre válaszol Berzsenyi kései válaszában: „A provinciális szavak és szólások csak úgy árthatnak a poézisban, ha azok vagy rosszak, vagy mértéktelenek.” Babits Mihály a régi intelem dacára már fölszabadultan használja: „Csak egy kis méhe / szállt lelkembe / s ujra zeng lelkem – zsong, mintha örök / hangszer lenne.” De a méhes-lugas mellőli legjobb vers talán mégiscsak az önálló költeményként is olvasható, mindössze háromsornyi textus Weöres Sándortól származik, az ő hosszabb szanszkrit fordításának mutatványaként a Gíta Govindából.

„Szekfűvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben, / fülemüleszavu kusza méhzizgésü lugas susogó sürüjében / Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben.”

És így tovább – méhe, méhesház, a kaptár látványa mindig is a lágy-érzelmes húrokat pengető homéroszi poézist ígéri. Vergiliustól fölfelé a szikárabb Hamvas Béláig, aki Az öt géniusz című nevezetes könyvében fejti ki nézeteit délnyugat géniusza és a méhek közti összefüggések különleges aurájáról. Amikor én méhészkedtem, szinte idilli természeti idők járták: volt még, ha egyre fogyóban is, jól mézelő legelő, ültettem somot, almafákat és hársat is, utóbbiból vagy húszat; a napraforgó még maradéktalanul mézelt – igaz, a sűrű költésrothadással, szaporodó atkákkal, a legelők vészes fogyásával egyre nehezebb idők ígérték magukat. Amelyek aztán mára szinte rendkívüli állapotokat hoztak: Magyarországon az idén 400 ezer család pusztult el. Bélrothadás, elhullás, fiasítások legyöngülése, méhlegelők átalakulása és kiveszése, a csávázott növények vegyvédelme, a vegyszermaximálás, a felelőtlen szúnyogirtás, extrém időjárás, a globális, ipari mezőgazdálkodás tragikus kísérőjelenségeivel együtt. Hol vagy, merre, dicső Virgil, ki még a boldog méhek őszinte csudáiról danolsz nekünk? „Admiranda tibi levium spectacula rerum, / Magnanimosque duces: totiusque ordine gentis / Mores et studia et populos et proelia dicam.” (Vergilius: Georgica IV.) „Kicsi lényekről hallasz ma csudákat: / Sorra egész nemzetségek, népek hadi dolgát, / Erkölcsét dalolom, buzgalmát, hős vezetőit.” (Lakatos István fordítása)

És hol a mi Kárpát-medencei jól mézelő ezer évünk – a legelső magyar méhészkedés írásos nyomait rögtön a honalapítás éveire tehetjük. Szent István királyunk 1015-ben kelt, a Szent Benedekről nevezett s az okmánya szerint 14 év előtt, tehát 1001-ben alapított pécsváradi monostor javadalmait a templom felszentelése alkalmából megerősítő diplomája a szolgaszemélyzet közül 12 méhész és hat cereárius (viaszöntő) van megjelölve. S hogy mekkora becsben állt már a legelső írott források idején is a méhészet tekintélye, bizonyítja a szolgaszemélyzet rangsora: a méhészek az előkelő negyedik helyre kerülnek. Olyan fontos foglalkozások, mint a vámszedők, kovácsok, pintérek, esztergályosok, pékek, szakácsok, fazekasok, cereáriusok, pistardusok (süteménykészítők), aranyművesek, kocsigyártók, molnárok és juhászok mind-mind csak a méhész után jönnek… Szent István másik diplomája, az 1109-ből másolatban fönnmaradt, de szintén 1000-1001-re datálható nyelvemlék a Géza alapította veszprémvölgyi monostor görögkatolikus apácái részére hetven méhészt engedélyez.

Maga a méhe, a nyugati mézelő méh név szerint említve legelőbb I. András 1055-ös tihanyi alapítólevelében szerepel: a diploma egyéb javak mellett két méhészt és ötven kaptár (vasa) méhet adományoz. A királyi diplomákon kívül magánokiratok és inventáriumok sokasága maradt fönn, amelyek méheket, méhészetet, mézet, méztermelést emlegetnek – egyre gyarapodó számban. Nagyon sok mézeskalácsost, viaszmunkást találni; a tömérdek templomi gyertya és okiratpecsét egyre több viaszt használt fel. Mátyás 1481-es törvénye aztán ki is mondja, hogy a papi tized csakis borból, bárányból, méhrajból, tavaszi és őszi gabonából szedhető – kiemelve a méhészet gazdasági jelentőségét. Magát a méhszeretetet és a méhészkedést jellemzi a következő viharos évszázadok számtalan fölidézhető forrása – a kevéssé ismertek közül Homonnai Drugeth Bálinté például. Apró, de igen jellemző történet, amely báró Mednyánszky Alajos régiségbúvár gyűjteményében maradt fönn, és a Tudománytár 1839-es évfolyama közli. Itt áll az intim, ám most számunkra annál fontosabb jelenet. Homonnai, akit végrendeletében Bocskai István fejedelemnek is ajánlott, 1605-ben írta naplójában, az egyik török elleni várostromról. Nem másutt, mint az egymást emésztő „polgári viszálkodások” korában vagyunk – az embernyúzó Basta és a foltos hitű Belgiojoso; zsoldosok, császáriak, beste muszlimok rabigája és békétlenkedő, egymásnak tőrt vető, egymást Bécsben följelentgető és eláruló önérdekű magyarok siralmas háromszögében. Vitéz Homonnai Drugeth Bálint ostrom előtti naplórészlete e véres díszletek közt is zsinórmértékül szolgálhat mezei olvasójának – a mai technokrata, tömegtermelő globalista világszellemnek is.

„29. Aug. Indultam isten segítségeért háromszor való Jézus kiáltásunkkal, táborunkban lévő egynehány ezer ő felsége szép lovas és gyalog vitézeivel Újvár alá, és szállottunk meg az mezőben Tardoskednek ellenében. Itt szállott vala egy szép raj méh szemünk láttára. Ezt jó két vitéz szolgám Teleki Pál és Pankotai János egy dézsába befogván, az mezőben szép ékes helyre tevén békével hagytuk szegényt.”

„Békében hagyni” és dézsába tenni szegényt – még Teleki és Pankotai, e két közember is tudta, hogy a raj, az examen apum: örök. Hogy a kirajzott méhraj első leszállása után tovaszáll; már ha időnek előtte szét nem tapossa őket az ezernyi hadnép. Ezért a nyitrai Tardoskedd és Érsekújvár közti mezőn lóról szállva tudták a dolgukat: a méhét dézsába söpörték egy új élet ígéretének örök reményében. Nem szétrúgni, nem eltiporni, nem legyilkolni. Olyan világosan tiszta pillanat ez, mint ma mondjuk fonikus költeményként a világba belekürtölni Weöres Sándor zseniális egysorosát: „Szekfűvirágleheletzuhatagos-örömillat”!

Olyan „jelszó” ez, melyet a két névtelen közvitéz, Teleki és Pankotai még a válságpillanatokban sem tévesztett szem elől.