Indián sikoly

A hazai trombitajátékosok egyik legkarakteresebb hangzású előadója. Azt szereti a zenében, ami szavakkal nem megfogalmazható. Vonzza a repetitív zene és a monotonitás. Barabás Lőrinc trombitás-zeneszerző több zenekarban és stílusban bizonyította tehetségét. A nevével fémjelzett kvartettet 2015-ben alapította. A hét végi Érdi Jazz Fesztiválon is fellép zenekarával.

Fotó: Kurucz Árpád

– A Barabás Lőrinc Quartet ma este hétkor játszik a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, aki időben olvassa az interjút, még odaér. Érden mit adnak elő?

– A kvartettnek eddig két lemeze jelent meg, melyeken több mint húsz szám hallható. Ezekből válogatunk, közben improvizálunk. Vendégművészünket, Birta Miklóst nagyon fiatalon hallottam először játszani. Ez lesz az első alkalom, hogy együtt lépünk fel. A műsor összeállításánál fontos volt, hogy személyében gitáros is csatlakozik hozzánk. Az Érdi Jazz Fesztiválon csupa ismert név közé kerültünk, akik közül többen a tanáraim voltak. Nagy jazzlegendák. Megtisztelő, hogy velük állhatunk egy színpadon.

– A kvartetten kívül milyen formációban zenél?

– Szólóban és a Random Szerdával, ahol a koncerteken mindig más zenészekkel improvizálunk. Különböző muzsikusokat hívok meg, néha jönnek újak, mások újra és újra felbukkannak a szerdai klubesteken. 2005-től öt évig játszottunk, három éve ismét fellépünk. Az első lemezünket Small Talk címmel adtuk ki, aztán tíz év múlva, 2018-ban koncertfelvételekből válogattunk össze számokat a Keys és a Maps című albumokra. Régebben hetente, mostanában havonta zenélünk. Két hónapja nem játszottunk, alig várom, hogy október 2-án fellépjünk. Lemezfelvételeken is fújok, néha a Random Trip formáció koncertjén is, ahol énekesekkel, rapperekkel és a volt zenekarom, az Eklektric két tagjával improvizatív zenét játszunk. Profi muzsikusok is sokfelé játszanak, több vasat tartanak a tűzben, hogy megéljenek.

– Az Irie Maffia alapító tagja. Még a zenekarban játszott, amikor 22 évesen létrehozta a sikeres Barabás Lőrinc Eklektric nevű együttesét. Miért oszlatta fel magukat öt év után?

– Arra gondoltam, hogy vagy még évekig együtt játszunk, és megélünk belőle, vagy lezárjuk, és mindenki kipróbál valami újat. Én is elkezdtem a magam útját járni, keresgéltem, hogy zeneileg merre menjek tovább.

– Ezért költözött ki 2009-ben egy évre Angliába?

– Igen, kalandvágyból. Kíváncsi voltam, hogy mi van odaát, milyen impulzusok érnek egy idegen országban, milyen hosszabb ideig máshol élni. Meg akartam nézni, hogy zeneileg milyenek a lehetőségek. Jam sessionökre jártam, megismerkedtem zenészekkel, akiket elhívtam a Randomlive improvizatív klubestekre. Jó móka volt.

– Ha Londonban is befutott, akkor miért jött haza?

– Hiányzott Magyarország. Föltöltődtem, tapasztalatokat gyűjtöttem, de én itthon sokkal sikeresebb voltam, mint ott. Jó volt kinn, de nagyon nem futottam be Angliában. Azóta többször visszamentem. Szeretek utazni, világot látni, megélni más helyek hangulatát.

– Merre járt eddig?

– Volt osztálytársam, Sapszon Bálint zeneszerző együttesét 2005-ben meghívták Ausztráliába és Hongkongba fesztiválokra. Útközben, Sydney-ben még Jackie Orszáczkyval, a Syrius gitárosával is találkoztunk. Az nagy élmény volt. Egy évvel később Pekingbe és újfent Hongkongba is meghívtak minket. Álmomban sem gondoltam, hogy két év alatt másodszor is eljutok oda. Mikor először jártam New Yorkban, elektronikus zenei producer kurzuson vettem részt. Európában egy amerikai énekesnővel turnéztam, később már munkavállalói engedéllyel az Egyesült Államokban is felléptem. Akkoriban az indián kultúra keltette föl az érdeklődésemet. 2013-ban lehetőségem nyílt Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtárban bakelitlemezeken gyűjtéseket hallgatni. Eljutottam egy szertartásra is, ahol városban élő indiánok mutatták be, hogyan őrzik a kultúrájukat. Belekóstoltam a világukba, gyűjtöttem az inspirációkat. A Beardance, a Medvetánc című számunkat indián dobbal és csörgővel játsszuk, miközben én trombitával indián sikolyimitációt adok elő.

Fotó: Kurucz Árpád

– Talán amiatt is, mert Barabás Miklós festőművész oldalági leszármazottjai, a családjában meghatározó a vizualitás. Kik foglalkoznak képzőművészettel?

– A dédpapám, az édesapám és Zsófi nővérem festőművész, az öcsém, Benedek szobrász, aki kiskorában karácsonyra rajzolt nekem egy trombitát. Azt bekeretezve sokáig vittem magammal, amikor külföldre utaztam. Később felkerült az egyik lemezborítónkra is. Gyerekkoromban én is rajzolgattam, de aztán a trombita mindent elsöpört.

– Hogyan talált rá a hangszerre?

– Mivel egy kézzel születtem, és a trombitán három billentyű van, úgy tűnt, passzolna hozzám. Szeretem a hangját, sokféle zenei stílusban használható, jó hangos. Tizenkét évesen megkértem apukámat, hogy vigyen el a Szabolcsi Bence Zeneiskolába, ahol Nemes Krisztinánál 17 éves koromig tanultam. Volt otthon zongora, a mai napig szeretek billentyűs hangszeren játszani, a legtöbbször azon írok zenét. Főleg magamnak, de 15 évvel ezelőtt még a The Uptown Felaz nevű formációval Dyga Zsombor Kész cirkusz című filmjéhez is készítettünk zenét. Felkértek, hogy a győri Vaskakas Bábszínház Pinokkió című darabjához komponáljak muzsikát. A Sastra szólólemezem bekerült Somogyvári Gergő Trans Duna című dokumentumfilmjébe. Amikor megjelent a lemez, úgy gondoltam, hogy soha nem lesz belőle semmi, mégis életre kelt. Filmfesztiválokon a mai napig úgy adjuk elő, hogy miközben vetítik a filmet, én előtte loop stationnel játszom hozzá a zenét.

– Mivel mit csinál?

– Élőben fölveszem, amit játszom, és az addig ismétlődik, míg én akarom. Megsokszorozom a trombita hangját. Zongorán egyszerre több hangot lehet játszani, trombitán egyet, de ha az ember loopol, vagy pedálokat használ, akkor több szólamban is tud „viccelődni”. Így adtuk elő a Trans Dunát Berlinben és Kolozsváron, ősszel pedig Kolumbiába utazunk, ahol az Amazonas partján játsszuk el. A legnagyobb kihívás számomra, hogy október 19-én a Várkert Bazárban bemutatjuk életem első szimfonikus zenekarra írt művét, a Metamorfózist. Ez egészen más, mint amit eddig csináltam. Izgulok, azért ez nagy falat.

– Sűrű hónapok elé néz. A nyár is ilyen zsúfolt volt?

– Nekünk, zenészeknek az a fő szezon. Márciusban Amerikában turnéztam, aztán Berlinben, Brüsszelben és Erdélyben is sokfelé.

– És mi történik a focibajnokságok – Eb, vb – idején?

– Olyankor nézem a meccseket. Három éve egy barátomnak sikerült jegyeket szereznie, és kocsival kimentünk Franciaországba. Ott voltunk, amikor a magyar válogatott Marseille-ben Izlanddal, Lyonban pedig Portugáliával játszott. Óriási élmény volt. 2004-ben kimentünk Athénba a paralimpiára, hogy Pásztory Dórinak szurkoljunk. Nyert is! Annak idején nekem is Málnai István volt az edzőm, akitől nagyon sokan tanultunk meg úszni. Kisbusszal kivitt néhányunkat Görögországba, ahol három héten keresztül drukkoltunk a magyar csapatnak.

– Lehetett volna versenyző?

– Mellúszásban elég jó voltam, de aztán elsodort a zene.

– Többször adott koncertet A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány javára. Mióta tart a kapcsolatuk?

– Kiskorom óta. Már akkor kialakult ott egy jó kis csapat, együtt bandáztunk. Vittek minket számítástechnikai és sítáborba, a középfokú angol nyelvvizsgámat is az alapítvány keretein belül sikerült letennem. Barátságok születtek, s mivel közben fölnőttünk, ma már közülünk néhányan szervezik az alapítvány életét. Folyamatos a kapcsolatom velük, sok szervezőt és sportolót ismerek a fogyatékkal élők körében. Ha elhívnak valamilyen rendezvényre, akkor megyek játszani.

– Eddig tíz lemeze jelent meg, szeretik a zenéjét, itthon és külföldön folyamatosan koncertezik. Így kerek a világ?

– Nekem nincs más vágyam, mint minél több zenét szerezni, fellépni, impulzusokat gyűjteni és jól érezni magam a családommal. Van egy 14 hónapos fiam, Boldizsár, akinek a születése nagy változást hozott. Izgalmas a kis családi életünk. Vidékre költöztünk, ahol pici kert van, jó levegő, csillagos ég. Több nagyon nem kell.