Isten láncfűrészei

Három erdészt is megöltek Romániában munkavégzés közben az elmúlt két hónap folyamán. Bár a tragikus esetek miatt a jelenség egy ideje a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét is elérte, az ágazat hivatalos szereplői szerint a politikai akarat hiánya változatlanul életben tartja az illegális fabizniszt.

Kitermelés gyanús körülmények között az erdélyi Maros megye egyik fenyvesében. Jaj az erdészeknek? Fotó: Margittai Gábor

A folyamat természetesen nem ma kezdődött. A XIX. század elején a jelenlegi Románia területének 55-60 százaléka volt még erdő – további száz éven át ennek jelentős része Magyarországot jelentette –, 2009-re ez az arány 27 százalékra csökkent. A legkegyetlenebb erdőtlenítés a Nyugati Alföldön ment végbe: a Temesvártól Nagyváradig terjedő, a mai magyar–román határ mentén húzódó terület mindössze 3,2 százaléka maradt erdő. A trend az ország többi részén is a minél nagyobb termőterületek kinyerését célozta, ennek esett áldozatul a Kolozsvártól keletre-északkeletre húzódó Mezőség is, ahol ma alig 6,5 százalék az erdős felület.

Készenléti költségvetés

Bár az utóbbi idők megrázó eseményei a keleti szomszéd más vidékein zajlottak, az erdőkérdés valahogy székely–magyar problémaként fészkelte be magát a romániai közbeszédbe. Nem mellékesen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség néhai erős embere, a székelyudvarhelyi Verestóy Attila személye okán, akit a történelmi metafora – Attila, Isten ostora – mintájára Isten láncfűrészeként démonizált a román sajtó. Mi tagadás, nem teljesen alaptalanul. Az idézett „rang” ugyanis meglehetős pontossággal jelzi a 2018 januárjában elhunyt szenátor legismertebb dimenzióját: ő volt a székelyföldi fakitermelés királya. Erdészeti források szerint a Gyergyói-medencében véghezvitt pusztítás elsősorban az ő nevéhez fűződik.

A történet innen általános és – kényszerű okokból – névtelen jelleget ölt. A falopások és áldozataik kérdéséről ugyanis alig mer valaki névvel nyilatkozni. Még azok is óvatosak, akik időközben kiléptek az erdészet kötelekéből: azt mondják, a famaffia csápjai a civil életben is képesek utolérni és megfojtani a „bőbeszédűeket”. Az összefonódások ugyanis az erdészeti hivatalok legkiszolgáltatottabb alkalmazottaitól a fakitermelőkön át a politikum legfelső szintjéig, a törvényalkotó és a törvények betartását felügyelő fórumokig terjednek.

A különböző szintek egymástól elválaszthatatlanul működnek. A hivatalos erdőkitermelési menetrend keretében például a meghirdetett versenykiírásokon elvileg csak olyan kitermelő cégek jelentkezését regisztrálhatják, amelyeknek nincs korábbi tevékenységekből származó adósságuk – az adó- és illetéktípusú hátralékokról nem is beszélve. Mégis sűrűn előfordul, hogy rossz hírű cégek jutnak kitermelési joghoz, s ezek az első két-három kitermelt mennyiség ellenértékének kiegyenlítése után már előlegbe igénylik az újabb vágtér kijelölését. A körzeti erdésztechnikus ilyenkor két dolgot tehet: főnöke álláspontját, illetve beleegyezését kéri, vagy saját hatáskörben megtagadja a „hitelezést”. A kitermelő cégek többsége legtöbbször bármelyik változatban kész folytatni a kitermelést, elutasítás esetén többnyire arra hivatkozva, hogy az előző körökben engedélyezett famennyiség volumenét a kitermelő cég kárára tévesen mérte fel az erdész. S ha az újramérés esetén számottevő eltérés mutatkozik, jaj az erdésznek. De ha jól mért, akkor sincs vége a történetnek, a feljelentés nyomán hivatalból elindított eljárást mindenképpen végig kell vinni, ami akkor sem stresszmentes, ha amúgy minden az erdész mellett tanúskodik.

Nehezen eldönthető kérdés, hogy a Romsilva költségvetésében amúgy milyen célzattal szerepel bizonyos, a felmérési hibákból adódó károk ellentételezésére elkülönített összeg: az erdész kolléga iránti empátiából vagy a korrupcióból származó lyukak betömésére?

Kitermelés gyanús körülmények között az erdélyi Maros megye egyik fenyvesében. Jaj az erdészeknek?
Fotó: Margittai Gábor

Ötletgyárak

Nem meglepő, hogy az illegális fakitermelés, illetve a falopás csábítása serkentőleg hatott a kreativitásra. Az egyik első, mondhatni, a fakitermelés átláthatatlanságát megteremtő intézményes intézkedésnek azt tartják, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást követő első években felszámolták a rönkszállító hegyi vasutak és siklók többségét. Amit ugyanis a hegy tetején felraktak, annak a szerelvénnyel le is kellett érnie a végállomásra, a rakomány útja nyomon követhető volt. A kötött pályás szállító útvonalak megszüntetése nyomán a teherautós szállítás már sokkal több lehetőséget kínált, a járművek annyiszor fordultak, ahányszor gazdáik indokoltnak tartották. Ma is bevett szokás több fuvar lebonyolítása egyetlen szállítólevéllel, amíg az első ellenőrzés nyomán rá nem kerül a bárcára a zároló pecsét. Jószerint csak azok az erdők úszták meg a fosztogatást, amelyek autóval nem vagy csak nagyon körülményesen közelíthetők meg.

A kitermelés területén is beindult az ötletgyár. Így például a főutak menti erdőket rendszerint nem bántják, néhány száz méterrel beljebb azonban a több ezer hektárra kiterjedő tarvágás sem ritka. A széldöntés is kitűnő paravánt jelent. Erdészeti berkekből származó beszélgetőtársaink szerint – szinte szabványszerűen – legalább harminc-negyven százalékkal nagyobb erdőrész tűnik el ilyenkor, mint amennyi valóban széldöntés áldozatául esett. A vágás a ténylegesen károsult parcella környékén kezdődik, az itt levágott mennyiség hamarabb eltűnik a terepről, mint a természeti jelenségek által letarolt faanyag. A sokszor első osztályúnak számító faanyag kitermelésének szükségessége mellett azzal is érvelnek, hogy a fatörzs tetejét törte le a vihar, ami végzetes károsodáshoz, kiszáradáshoz vezet. A széldöntött csonkok pedig esetenként a helyszínen rohadnak el, mert a kutyának sem kell a már csak bedarálásra alkalmas faanyag.

Favágóhíd

Legalábbis ez volt a helyzet a Holzindustrie Schweighofer Kft. megjelenéséig. Az osztrák Gerald Schweighofer famágnás tulajdonában levő három fűrészüzem – a Fehér megyei Szászsebesen, a bukovinai Radócon, illetve a háromszéki Rétyen – ugyanis mindenevő, a rétyi gyár „éhsége” például egészen elképesztő: a napi 7000 köbméteres kapacitás gyakorlatilag a teljes székelyföldi fakitermelést képes felemészteni. A faüzlet nagypályás játékosának feldolgozóüzemeiben egész erdők tűnnek el, erről rejtett kamerás felvétel is tanúskodik, miszerint a cég prémiumot fizet a beszállítóknak a pluszban érkező, akár bizonytalan eredetű faanyagért is.

A szervezett bűnözés elleni ügyészség 2015 óta követi kiemelt figyelemmel a Schweighofer tevékenységét, a cég pedig természetesen teljes együttműködést ígér a hatóságoknak. Közben meg csendben, de gyorsan eladták a tulajdonukban lévő erdőket, hogy szabaduljanak az illegális kitermelés vádjától. Idén június és szeptember között a román rendőrség 111 vagonnyi frissen vágott, de kétes eredetpapírokkal rendelkező fát kobozott el, amelynek jelentős része a rétyi „favágóhídra” tartott.

Az osztrák cég egyedi trükköt is bevetett, derült ki a segesvári származású Hans Hedrich civil aktivista kutatásai nyomán. A Schweighofer 2003 óta a lézeres, legkisebb középátmérő-mérés elvén működő elektronikus rönkmérést alkalmazza, amely bizonyítottan több mint tíz százalékkal kisebb térfogatot mér, mint a többi hagyományos, Romániában és külföldön használt legális mérőműszer. Ennek nyomán a vállalat 130 millió eurót meghaladó összeggel károsította meg a román államot és saját beszállítóit. Romániában ezt az eljárást soha nem regisztrálták, nem hitelesítették, a hatóságok sokáig mégsem tulajdonítottak különösebb fontosságot neki, a Holzindustrie csoport cégei (Holz-industrie Schweighofer, Cascade Empire, Bioelectrica) pedig ma is működnek.

Gumilövedékkel a bűnözők ellen

A folyamatos fenyegetés, illetve fenyegetettség nyomán az utóbbi években egyre erősödnek az erdészek felfegyverzését szorgalmazó hangok. A jelenlegi hatezres állománynak mindössze a fele rendelkezik fegyverrel, jellemzően nekik is csak gázpisztoly vagy gumilövedékes puska áll a rendelkezésükre. Ilyen felszereléssel pedig esélytelenek a szervezett bűnözői csoportok elleni folyamatos harcban.

A legutóbbi események után a három legjelentősebb hírtelevízió is nekiesett a hatóságoknak, az erdészeket tömörítő Silva Szakszervezet pedig azonnali törvényi szigorítást követel a parlamenttől. Legsürgősebbnek azt tartják, hogy a csendőrség végre támogassa az erdészeket, ha kell, fegyveres egységekkel kísérjék őket. Ellenkező esetben örökre elveszítik a harcot a famaffia ellen, amely sokkal erősebb, befolyásosabb, mint korábban bármikor. Még akkor is, ha a hivatalos álláspont szerint Romániában nem beszélhetünk klasszikus szervezettségű, országosan szervezett-irányított famaffiáról. Az azonban nem vitatott, hogy megyei, térségi érdekcsoportok szoros összefonódásban működnek a számukra létfontosságú hivatalokkal. A csoportok felépítését és olajozott működését a hibás reprivatizációs törvények, a túlburjánozó szabályozás felkínálta kiskapuk garantálják.

Talán erre vezethető vissza, hogy bár Liviu Pop halála után mindenki nyíltan a famaffia felelősségéről beszélt, az ügyészség cáfolja ezt a hipotézist. A máramarosi bíróság mellett működő testület legutóbbi közleménye szerint csak az nyert egyértelmű bizonyosságot, hogy a helyszínen az erdész és a két fatolvaj tartózkodott, de arra nincs elég bizonyíték, hogy az utóbbiak követték el a gyilkosságot. Az elégedetlenség egyelőre nem túl nagy létszámú, de a kommunikációs csatornák által az ügy érdekében dimenzionált tüntetések formájában öltött testet. A közhangulatból ítélve lesz ebből százezres nagyságrendű tiltakozáshullám is.