A fügefalevéltől a baseballsapkáig

A szakmában mindenki ismeri. Egyedi stílusáról – és azért is, mert közel négyszáz produkcióban dolgozott. Húros Annamária díszlet- és jelmeztervező otthona olyan, mint ő: kedves, színes, bohém.

Húros Annamária jelmeztervező Fotó: Kurucz Árpád

– Mit gondol, amikor azt hallja, hogy nem a ruha teszi az embert?

– A ruhának igenis nagy szerepe van. Iskolában kellene oktatni, hogy kinek mi áll jól, mert fontos a megjelenés. A Théba Művészeti Akadémián három évig tanítottam jelmeztervezést. Az OKJ-s képzés után a diákok nem lettek tervezők, de megismerték a korokat, stílusokat, és kiélhették a kreativitásukat. Nagyon sok tanítványom volt, közülük az egyik régész akart lenni, de ruhakölcsönzőt nyitott. A legszebb lányt, aki Sisire hasonlított, mindig elhívtam fellépésekre, mert királynői tartással hordta a ruhákat. Ő óvónő lett. A diákok első feladta az volt, hogy különböző alkalmakra nekem kellett ruhákat tervezniük, melyekben jól éreztem magam. Elég bonyolult alkat vagyok, fel kellett kötni a gatyájukat. De megoldották.

– Mit szeret viselni?

– Puha, lágy esésű, kellemes tapintású anyagokat. Nem veszek fel szoros ruhákat, sokáig farmert se hordtam, mert zavart, hogy durva vászonból van. Mivel már sok elasztán, rugalmas szál van benne, nemrég megvettem életem első farmernadrágját.

– Nagykanizsán töltötte a gyerekkorát. Ott látott először színházi előadást?

– Igen, de nem színházban. A családunk az egyházközség házában lakott, a fölső emeleten egy nagypolgári lakásban. Az udvaron volt egy szabadtéri színpad, amelyet gyerekként mi csak dombnak hívtunk. Nyolcéves lehettem, amikor a kaposvári színház ott lépett fel. Anyukámmal a kisszobaablakban könyököltünk, és onnan néztük végig az operettet. Vári Éva volt a szubrett, akivel később rengeteget dolgoztunk együtt. Az előadás előtt egy évvel a szőnyegporolónál mi már játszottunk „színházasdit”. Persze én voltam a rendező. Az egyik „előadásra” a szomszéd néni rózsaszín kreppből gyönyörű barokk ruhát varrt a lányának. Rettenetesen irigyeltük. Ezzel a lánnyal 35 évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára, most a napokban ismét találkozunk.

– Az Iparművészeti Főiskolán belsőépítészként diplomázott 1977-ben. Hogyan lett jelmeztervező, hol tanulta meg a szakmát?

– Imádom az építészetet, de nekem túl lassú. A szép emberi környezet nevű tantárgyat Pogány Frigyes tanította, aki azt mondta: „Te nagyon türelmetlen vagy. Miért nem mész el színházba dolgozni? Ott három hónap alatt elkészül egy darab.” Szolnokon kezdtem a pályámat, ahol Kerényi Imre tanított meg mindent, főleg azt, hogyan kell színháziasan gondolkozni. Évtizedekkel később ismét együtt dolgozhattam vele. Mindig azt mondta: „Csináld, amit a szíved és a lelked diktál, aztán meséld el nekem, és én abban kezdek el gondolkodni.” A funtineli boszorkány című darabnál is így történt. Egyedül én hívhattam Imrének, mindenki más tanár úrnak szólította.

– Melyik a kedvenc kora, stílusa?

– A századforduló, az 1890-es évek szerelmese vagyok. Balázs Péter rendezte Szolnokon a Naftalin című bohózatot. A közönség elájult a szecessziós jelmezektől. A színésznők akkora kalapot viseltek, mint egy malomkerék. A korhű ruha nem azt jelenti, hogy ugyanolyan szövetből vagy bőrből készítjük el a jelmezeket, mint régen. Mi olyan anyagokat használunk, amelyek kibírnak ötven-száz előadást, és gyakran moshatók. Az is fontos, hogy ha más ugrik be a szerepbe, akkor a jelmezt lehessen szűkíteni vagy bővíteni.

A műszállal kevert anyagokat szeretjük, mert azok bírják a nyüstölést. Márciusban a Soproni Petőfi Színházban a Stabat Mater című táncjátékot mutatjuk be a Sopron Balett és a St. Pölten-i Europaballett koprodukciójában. A balettművészeknek mindig kényelmes ruhát kell tervezni. Testre feszülőt, de rugalmasat, mert a táncos a fejéig emeli a lábát. Az nem fordulhat elő, hogy emelkedik a karja, és megy vele a zakó. Emiatt ék alakú, úgynevezett békát szabunk a hónaljba, hogy a ruha tágulhasson.

– Könnyebb úgy alkotnia, ha a darabhoz nemcsak jelmez-, hanem díszlettervezőnek is felkérik?

– Rengeteg feladat, de imádom. Ebben az esetben ikrek születnek. Szeretem a nagy munkákat, mindent, ami mozog, forog, csillog. Az az én világom. Nem könnyű másik tervező stílusához igazodni, főleg, ha az én elképzelésem más, s abból nem nagyon engedek.

– Munka közben hány kollégának ad feladatot, mondja el az elképzeléseit?

– Öt ágazat embereinek: lakatosoknak, asztalosoknak, festőknek, világosítóknak és a kellékeseknek. Máig csodálom a díszletfestőket, mert én valóban sokat festetek. Az az alapja a látványvilágomnak. A mindenkori színpadmester életem nagy szerelme. Ha jelmezt tervezek, akkor két-három asszisztenssel szaladgálok a városban. A varrónő kiemelkedően fontos kolléga, és persze a varrólányok is, akik a részfeladatokat végzik. Fölhajtják, gombozzák, leengedik a ruhákat. Mindannyian kellenek ahhoz, hogy a terveim megvalósuljanak. Mivel szabadúszó vagyok, mindig azzal a csapattal dolgozom, amelyik a színházhoz tartozik. Érdemes mindenkivel jó kapcsolatban lenni, mert ők vannak otthon, ők ismerik az ottani viszonyokat. Nemrég találtam egy fantasztikus férfi szabót – Lordot –, aki mögött varroda is áll. El kell ismerni, hogy egyenruhát nő nem igazán tud varrni. Lordnál felöltöztettünk két színészt – mindkettő nehéz alkat, és mindenbe belekötnek –, de mikor belenéztek a tükörbe, elájultak maguktól.

Fotó: Kurucz Árpád

– Sok gondja van a színészekkel?

– Nem szoktunk vitatkozni, mert az első pillanattól kezdve megmutatom nekik a ruhákat, és kis változtatásokat elfogadok. Galambos Erzsit és Psota Irént soha nem felejtem el. Vagányak voltak, elegánsak, pontosan tudták, hogy mi áll jól nekik. Sose tették hátra a mikroportot, mert dudort okozott. Galambos betette a válltömésébe. Psota Irénnel napokat töltöttem együtt. Amikor kezdő tervező voltam, fogta a kezemet, rengeteget segített. Életem legnagyobb ajándéka Tordai Teri. Az az elegancia, ahogy a krinolinos ruhákat viseli! Minden kiállításomon szerepelnek a róla készült fotók. Édesanyám imádta a színházat, verseket is írt, mindig szeretett volna színpadon szerepelni. Nem valósult meg az álma, viszont Tordai Teri az egyik darabban az ő kabátját viselte. A színészeknek vigyázniuk kell a jelmezekre. Szólok nekik, ha abban mennek a büfébe, vagy nem emelik fel, és húzzák az uszályukat a folyosón. A színpadot is megtiszteljük, és nem vonszoljuk be az alsószoknyával a folyosó porát. Ez már viselkedéstan. Tudniuk kell, hogy jelmezben mit tehetnek, és mit nem, hogyan kell le- és felvenniük, illetve viselniük a ruhát.

– Mekkora összeget kap a jelmezekre?

– Mindig a gazdasági igazgatók szabnak korlátot a vágyaimnak. A szobaszínházakban nagyon keveset. Engem édesanyám úgy nevelt, ha kell, ingem-gatyám odaadom másoknak. A Budapesti Kamaraszínházban A pókasszony csókja című darabban a fiúk az én ruháimat hordták. Jól illett rájuk a lebernyeg. Amíg Szegvári Menyhért, a kedvenc rendezőm ott dolgozott, mindig engem kért fel. Sok díszletet és jelmezt terveztem a Tesla Teátrum előadásaihoz is. A színház művészeti vezetője, Vas-Zoltán Iván rendező kedveli a minimalizmust. A darabjaihoz itthonról vittem szőnyeget, székeket, étkezőasztalt. Ha nagyon kevés pénzem van, akkor először mindig a színház raktárába megyek. Békéscsabán Radó De-

nise-szel a My Fair Lady című darabhoz 25 évvel azelőtt tervezett ruháimat találtuk meg, és azokat adtuk az énekkari tagokra. Gyakran a régi jelmezeket alakítjuk át vagy egészítjük ki. Leszedjük róluk a fodrot, levágjuk az aljukat, vagy csipkét teszünk rájuk. A saját munkáimhoz szívesen nyúlok, a másét nem szeretem szétvágni. Itthon a szekrényekből is jelmezek lógnak ki. A hátam mögött az a gyönyörű darab az Aidához készült, a fotel tetején a kalap a Naftalin című darabhoz. A lámpát sem tudtam elviselni magában, ezért a NOX együttes énekesnőjének a ruhájába öltöztettem. Péter Szabó Szilvián is csinosan állt, de itt is jól mutat. A fekete felsőt is ő viselte az Eurovíziós Dalfesztiválon. A NOX a népies dallamokat építette be a rockzenébe. Ezt vettem figyelembe a tervezésnél, mert a ruha teszi az énekest is.

– Hogyan változott a stílusa az elmúlt évtizedekben?

– A szabadságom mindig megvolt, és most is megvan. Mára egyszerűsödött a világom.

A díszlettervezésnél a funkció és a forma a lényeg. Régóta nagyon szeretem a fémet, azt használom alapnak, s azt ruházom fel lágy esésű anyagokkal. Az Ex című darabhoz hajszálvékony betonvasból készítettem oszlopokat. A Karinthy Színházban a Szent Péter esernyője című előadásban másfél méter magas fémvirágok mozogtak. Pazar hatásuk volt megvilágítva. Sajnálom, hogy levették az Újszínház repertoárjából A bolond Ásvayné című darabot, gyönyörű díszletet terveztem hozzá. A biedermeier korból építkezve rendeztem be a nagypolgári lakást eredeti bútorokkal, melyeket a váci antikvitásban vettem. A függönyöket világítással varázsoltuk bordó színűre. Titok, de festéssel bármilyen ruhát bársonnyá lehet változtatni. Szolnokon Radó Denise rendezte A dzsungel könyvét, természetesen az erdőt is fémből terveztem meg. Denise mindig emlegeti, hogy egyszer vízzel árasztottam el egy előadást… Néha történnek bakik. Az esőgéppel eláztattam az egri színpadot. A funtineli boszorkányban pedig tüzet használunk, nem is egyszer.

– Meddig követi a darabok sorsát?

– Mindig visszajárok a színházba, hogy ellenőrizzem, milyen állapotban vannak a jelmezek és a díszlet. Főleg, ha a darab már több mint száz előadást megért, mint az Országjáró Mátyás király az Újszínházban.

– Szabadúszóként hány felkérést tud egyszerre elvállalni?

– Most két hónap alatt három darabot tervezek. Szeretem, ha egy munkára három hónap tiszta idő jut, de néha összecsúsznak a feladatok. Olyankor nagyon összeszedettnek és határozottnak kell lenni.

– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tervezőnek, hogy hosszú távon megmaradjon a pályán?

– Alázattal kell viseltetnie a munka és az emberek iránt. Én igazi idomulóművész vagyok. Soha nem dühöngök nyilvánosan. Mindent tudok tolerálni, kivéve a szemtelenséget. Lassan negyven éve dolgozom különböző színházakban, és nincs haragosom.

– Két évvel ezelőtt a soproni színházban Tovább a sárga úton címmel nyílt kiállítása. Szeptemberben Budapesten a Derkovits-galériában mutatott be néhányat a századforduló ruháiból.

– Először 2002-ben kaptam anyagi támogatást, hogy vándorkiállításon mutassak be színházi ruhákat. Tavaly Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója, rendezője – akivel imádjuk a nagy zenés előadásokat – a Zentai Magyar Kamaraszínház közreműködésével állította színpadra a Zenta, 1697 című rockoperát. Ez alkalomból a Magyar Teátrumi Társaság rendezett nekem kiállítást Zentán, ahová idén is visszahívtak. Nyáron a színház barokk ruhakölteményeit állítottuk ki, én pedig olyan jelmezeket vittem, melyeket a látogatók felpróbálhattak. Igenis a ruha teszi az embert, mert azonnal megváltozott a tartásuk, és másként kezdtek el viselkedni. A nők hölggyé, a férfiak úrrá váltak. A paróka pedig csodát tesz. Zentán február 12–16. között egyiptomi, barokk, rokokó, húszas évekbeli ruhákban, illetve magyar népviseletben lehet pózolni és fotókat készíteni.

– Megvalósul az álma, sikerül létrehozni a ruhatörténeti múzeumot?

– Három raktáram van tele ruhával, cipővel. Ha kapnék helyet, bármikor meg tudnám nyitni a Fübát, mely a Fügefalevéltől a baseballsapkáig név rövidítése. A jelmezek tárháza bemutatóterem lenne, ahol a látogatók ruhákat is bérelhetnének. Régi vágyam a múzeum, nem szeretném feladni.